Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy gyilkos új világ 2.

2011.03.12

Napsütötte májusi napon futottam épp két harcos elől. Már kezdtem nagyon elfáradni, amikor azok megtorpantak, és visszafordultak. Ahogy hátrapillantva észrevettem ezt, megálltam, és figyeltem, ahogy lassan elmennek, mocskos, bűzös nyomokat hagyva maguk után, mint a piszkos csigák. Pfuj…

Néhányan látták, hogy a harcosok békén hagytak, s elképesztő indulattal néztek rám. Valakinek félelem látszott a szemében, tőlem félt. Volt, aki haraggal és gyűlölettel, mert azt gondolták, képes vagyok irányítani a harcosokat, és direkt uszítom rájuk a szörnyetegeket. Álltam, és az embereket figyeltem, amint az ajtókon, ablakokon kilesnek és szinte undorodnak tőlem, kirázott a hideg.

-Mit ácsorogsz itt? –kiáltott valaki. –Talán ránk akarod uszítani a szörnyeket? Takarodj innen!!! –s felém dobott egy darab követ. Jobbnak láttam hát, ha elmegyek.

Eleinte nagyon nehéz volt ezt megszoknom, de végül bele kellett törődnöm, kitaszított vagyok. Ettől függetlenül nagyon bántott még mindig. Engem, egy embert valósággal a szörnyek közé soroltak, vagy egyáltalán nem tudtak hova tenni. Viszont az sem volt ritka, hogy mögém bújtak, ha baj volt.

            Történt egyszer, talán 5 éve is már ennek, hogy egy nagyobb harcos invázió alakult ki a városban, ahol jártam. Rengetegen haltak meg, sorba vetették rá magukat a harcosok a mellettem futókra, s hallottam kiáltásukat, majd reccsenő csontjaikat, a vérük fröccsenését. Mindegy hányszor idézem vissza, mindig elszorul a szívem, és elborzadok. Egyszer csak szembe velem szintén menekülő embereket pillantottam meg, akiket a harcosok üldöztek. Ahogy megláttuk egymást elöntött a kétségbeesés. Tudtuk, zsákutcába kerültünk, s a harcosok összetereltek, bekerítettek minket. Középre futottunk egy kupacba, háttal egymásnak, szembe üldözőinkkel. Reszketve vártuk a halált. Az engem üldöző harcosok azonban újból megtorpantak, és sarkon fordultak. Ezt a többiek is észrevették, s egyből elém nyargaltak, így én a szörnyek és közéjük kerültem. Ezt észrevéve megfordultam, és láttam, hogy a harcosok mintegy fél méterre vannak tőlem, s mérges leheletüket az arcomba fújják. De nem kellett fél perc sem, ezek a harcosok is felhagytak a kivégzésünkkel. Megtorpantak, s elmentek.

- Azért ilyenkor elgondolkodok, hogy miért kergetnek meg mégis mindig, ha végül úgy sem bántanak? –morfondíroztam hangosan, majd elindultam egyenesem előre, amerre a szemem látott, ügyet se vetve a mögöttem összekucorodva reszkető emberekre.

- De hiszen, ez Mirte! –szólalt meg valaki az emberek közül. Ekkor én torpantam meg. A még mindig összehúzódó tömeg közül egy fiú egyenesedett fel.

- Ozor! –szólítottam meg csodálkozva, de ekkor még hárman bújtak elő az emberek közül: - Bolda, Csente... és Hollós! –ámuldoztam. – De rég láttalak titeket! –teljesen felvillanyozódtam, hiszem régi ismerőseimet láthattam most viszont, akik nem rettegtek tőlem.

Bolda, egy nagyon magas, vékony lány, hosszú egyenes barna hajjal, fehér, tiszta bőrrel, komoly tekintettel. Csente szinte pont az ellenkezője. Alacsonyabb, aranyszőke hajú lányka kék szemekkel. Hollós egy középmagas fiú, aki a kedvenc „háziállata” után kapta a nevét. Nem mindennapi figura, az biztos. Neki magának is hollófekete haja van és barna szeme. Van egy hosszú lánc a csuklójához bilincselve. Ez még a Nagy Lázadás idején került rá, amikor a Horda elfogta őt, és eladta rabszolgának. Hollós viszont megszökött. Azóta viseli a bilincsen a láncot. Ozor felajánlotta neki, hogy segít leszedni, de ő nem akarta.

Ekkor egy ismeretlen szólalt meg a tömegből: - Mi is roppantul örülünk, de menjünk már valami biztonságosabb helyre!

- Ne légy ennyire ideges! –válaszolt helyettem is Ozor. –Amíg Mirte itt van, nem eshet bajunk! –ezzel már kevésbé értettem egyet.

- Azért tényleg menjünk innen… - mondtam tétován.

- Merre? –kérdezte Bolda.

- Csak nem akarsz vele menni? –kiáltott rá az előbbi ismeretlen.

- De igen, vele tartok menni! És ha ez neked nem tetszik, menj, amerre akarsz! –szólta le Bolda, aki szemmel láthatóan nem kedvelte ezt az alakot.

- Dehogy megyek egyedül bárhova is! De ez után a liba után sem fogok menni, az tuti! Ha neki olyan biztonságos, menjen ő egyedül! –harsogott tovább Zotmund. Később derült ki, hogy így hívják. Bolda mondta el, mert nem mutatkozott be nekem soha. Érdekesnek találtam a viselkedését. Találkoztam már sok olyan emberrel, akik ok nélkül viszolyogtak tőlem, de Zotmund féltékeny volt, de orgonám sem volt, hogy mire.

- Nézzétek, én igazán nem akarok problémát… megyek tovább egyedül, ti is, amerre gondoljátok. –mondtam nyugodt hangon, s elindultam.

- Végre egy helyes döntés! –kiabálta utánam Zotmund. Erre viszont kegyetlenül begurultam. Visszafordultam, odamentem hozzá, és azt mondtam: - Nekem ne akarja megmondani egy ostoba bunkó, aki még be sem mutatkozott, hogy mit tegyek! Pláne ne merjen kioktatni arról, mi helyes és mi nem! – mindkettőnk szeme szikrázott. Persze ő sem hagyhatta ezt szó nélkül: - És mit csinálsz? Talán megversz…? Vagy… inkább rám uszítod a harcosokat?! –és önelégülten vigyorgott rám. Irtó pipa voltam, de igyekeztem visszafogni magam, még mielőtt bemosok egyet neki. A többiek elképesztően élvezték a rögtönzött műsort. Emiatt zavarba is jöttem kissé. Ezt látva Ozor vette kezébe az irányítást.

- Na, ha ezzel is megvolnánk, akkor menjünk is tovább. Zotmund, hagyd békén Mirtét, mert ha esetleg tovább piszkálod, akkor még azt találjuk hinni, hogy ilyen dedós módon akarod a tudtára hozni, mennyire bírod őt.

- Mi? Akkor velünk fog jönni??? Na ne!! – méltatlankodott Zotmund.

- De bizony! Nagyon is velünk jön! –vágott vissza Zotmundnak. – De rendben… - és lehajtotta a fejét, majd kisvártatva újra felnézett: - Emberek! Ki van amellett, hogy egy lányt, aki ez idáig egyedül volt, most magunk közé fogadjunk?

- Ez a szegény lányka egy jelet visel a homlokán, amit egy harcostól kapott! Veszélyes lehet ránk! Hozzánk fogja csalogatni őket! – érvelt Zotmund.

- Nem csaltam még soha sehova harcosokat! – feleltem Zotmundnak.

- Ja, persze! És ezt el is higgyem… - hitetlenkedett tovább.

- Na jó! –vágott közbe Ozor. – Bíztok bennem? –szólt az emberekhez. Halkan morajló igeneket lehetett hallani. –Akkor bízzatok benne is… - és rám mutatott. -… mert én bízok benne! Akkor hát elfogadjátok? – és ismét igeneket lehetett hallani a tömegből. – Köszönöm, barátaim! Higgyétek el, nem fogtok csalódni! – mondta vidáman Ozor. – Akkor most lépjünk le! Mirte, mit gondolsz, merre lehet biztonságos? – kérdezett engem.

- Itt nem igazán, legalább is hosszabb ideig nem az. – feleltem. –Egyelőre menjünk arra! –s észak felé mutattam. –Én oda akartam volna menni. Miattam még soha nem jöttek elő a harcosok. – mondtam Zotmund felé fordulva.

- Akkor menjünk! –kiáltotta vidáman Ozor, de nem indult el, csak akkor, amikor én megtettem az első lépést.

            A harcosokat valóban előcsalta néhány dolog. Leginkább az emberi nedvek. Vér, nyál, stb. Leginkább a vér. Ezért aztán nagyon ügyeltünk, hogy egyetlen csepp se essen a földre, vagy ha leesett, rögtön fel kell szedni legalább 5 centi mélyen a földdel együtt, mielőtt mélyebben beszívja a talaj.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.