Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gróf úr

2011.03.12

„Sosem gondoltam volna, hogy valaha is párbajozni fogok. Nem kenyerem az ilyesmi, és nem szívesen ontatnám ki a saját véremet sem. A másé annyira nem érdekel, de azt nem akarom, hogy más az én kezem által akarjon meghalni, s hős lovaggá válni. Ez már kiment a divatból és abszolút felesleges felhajtásnak tartom. Az ilyen emberek nem tudnak mással kitűnni. Minek is mentem ebbe bele??? Kötnivaló bolond vagyok, hogy hagyom ezt.

            És itt ülök a lovamon, a tisztás felé tartva ebben a hajnali 10 órai… különben gyönyörű szép időben. Amúgy ami azt illeti, az ilyen párbajokat nem inkább késő este vagy még inkább ettől is korábban tartják? Ilyenkor a nap elég magasan jár ahhoz, hogy egyikünk látását óhatatlanul befolyásolja. Hoppá! Mire készül vajon az az álnok báró? Biztos tényleg ki akar nyírni… pedig az ő feleségével valóban nem csináltam semmit! Ami azt illeti, ha rajta múlt volna, inkább ő erőszakolt volna meg engem. Rágondolni is szörnyű… micsoda egy hibbant liba! Nahát! Tényleg ott egy liba. De ez egészen szép jószág, nem úgy, mint az a nőszemély. Ah… a fene vinné el, mindjárt visszafordulok! Vagy belovagolok az erődbe, sosem találnak meg.

            A francba! Megérkeztünk. Már ki is készítették a fegyvereket? Nekem miért? Ki mondta, hogy én hajlandó leszek azokkal küzdeni? Ez tényleg meg akar ölni!”

 

            A grófunk és kísérete megérkezett a szép kis erdei tisztásra. Grófunk gondolatai még mindig kavarogtak. Ez a párbajozósdi tényleg nem az ő stílusa, de tegnap úgy meg sértették, hogy teljesen elborult az agya. Most már szívesebben aludna otthon, de még a földekre is szívesebben menne kapálni… na persze csak addig a pár percig, esetleg óráig, amíg ez eltart.

            Ami azt illeti, grófunk jól érzi a hurkot a nyakában. A báró, akinek a felesége tényleg kikezdett szép szál legény grófunkkal, bosszútól fűtve, gyilkos szándékkal áll elé. Csakhogy tényleg nem a felesége miatt. Egy szem hamar árvává lett unokahúga miatt teszi, akinek a megrontását akkor nem tudta rábizonyítani, s csak az alkalomra várt, hogy a szegény lányka miatt bosszút állhasson.

            Hát persze! Majd azt gondoltátok, hogy ez a fess fiatalember a megtestesült ártatlanság? Ugyan, dehogy. Ezen a földön mindenkinek megvannak a maga piszkos titkai.

De ha belegondolunk, az az ember, aki megöl egy másik embert, megérdemli a halált. Ez azonban mégsem gyilkosság, akárhogy is nézzük. Hát a báró nem is megölni akarja a mi grófunkat. Nem, nem! Egész mást forgat a fejében. És azt gondolom, tökéletes bosszú lenne a lányért. A báró kitűnő céllövő. Arra készül, hogy a grófunk mellkasa helyett egy gyors mozdulattal grófunk férfiasságát lője ki. Nos, ez bizony szégyen a javából, akár csak a lányé. Ezért mondom, hogy tökéletes bosszú lenne. Habár mégis, kissé túllőne a célon vele…

            De a báró ideges. Nem akarja, hogy a dolog esetleg mégis rosszul végződjön. Ölni nem akarna, azt azért nem. Eközben a grófunk még inkább tűkön ül, de nem a felséges várakozás hevétől, hanem a félelemtől.

 

„Van itt mindenféle fegyver. Kard, tőr, puska. Vajon melyik fegyvert választja majd? Az igazat megvallva nem merek rákérdezni. Milyen gyáva ember vagyok… De biztos lőni fogunk. Ah! A kard! Egy arc. Kié lehet? A báróé?”

 

- Grófom! –s a hangra a grófunk felocsúdott gondolatából. - Látom az arcát, mit kémlel oly nagyon...? –a báró segédje szólította meg. Egy távolabbi rokona ő, akiről azt rebesgetik, hogy el akarta volna venni a báró unokahúgát, mert szerelmes volt belé, de a rokoni kapcsolat miatt nem lehetett. Ettől függetlenül őt is rettenetesen fűtötte a bosszúvágy.

- Tudja, kedves báró, kissé bizalmatlan típus vagyok. De ezt nézze el nekem. Gondolom, ön biztosan nem akarna a nekem szánt fegyverekkel semmi szabálytalant elkövetni, jól mondom, kedves báró uram?

- Micsoda sértés!! –pattant fel a báró. – Ha ezt a párbájt ne adj’ Isten túlélné, én ölöm meg magát! Kihívom párbajra én is!

- Tőlem… - vont vállat grófunk. – Addig pedig imádkozzon, hogy az öreg báró lőjön le, mert magára nem leszek tekintettel! –és grófunk szeme villámokat szórt.

- Le fogja lőni! –morgott a rokon, s hangjából némi öröm tetszett. – Pedig szívesebben puffantanám le én! De az öreg, ahogy ön nevezi, jobb lövész bármelyikünknél itt… ma nem lesz szerencséd, cimbora!

- Cimborád az ördög, de nem én! –jött ki a sodrából grófunk.

- Te vagy az ördög! –vágott vissza a báró.

            Az öreg báró unokatestvérének fia volt ez a gonoszkodó báró. Szívből utálta őt grófunk. Egy patkányképű undorító alaknak tartotta. És mi tagadás, az volt. Ezzel szemben az öreg bárót ifjonti hévvel lenézte. „Csak egy vénember…”, mondogatta mindig, bár a szíve mélyén nem egyszer megbánta, amikor ezt kimondta. Valószínűleg az unokahúgát sem csábította volna el gaz grófunk, ha tudta volna, hogy az öreghez tartozik, de ez már így alakult, és nem gondolt ezzel többet, ami történt megtörtént.

- Nos, uraim! –szólt a párbajt levezető nemes úr. –Kezdjük!

- Báró úr, ön ide fáradjon. –és a tisztás közepére mutatott. –Gróf úr, ön pedig oda. Tízig fogok számolni, önök ekkor megfordulnak, és megtesznek tíz lépést. Amint a tízes számot kimondom, megfordulnak és lőnek. Kérem, ha lehet, vigyázzanak, és ne oltsanak ki életet. Még mindig tisztázhatják a dolgot, vagy bocsánatot kérhetnek –s ekkor a grófunkra nézett. Ő azonban nem szólt semmit. Pedig szeretett volna, azonban már túl késő volt.

- Egy. –kezdett számolni a levezető úr, s közben hátrált. – Kettő… három… négy… - s grófunk szíve a torkában dobogott. – Öt… hat… hét… - Grófunk most egyenesen megrémült, mert eszébe jutott egy gyermekkori emléke, amikor csínyből a szomszéd gróf féltett mandulafájáról lopott, s jól összeszidta érte az apja, azt gondolta, hogy bizonyára lepereg az élete a szeme előtt, s ő ezért meg fog halni. –Nyolc… kilenc… -a báró is egyre feszültebb lett, s már nem akart ártani igazából a grófnak. –Tíz. –Ekkor mindketten megfordultak. A pisztolyt célra tartották, s lőttek.

***

            Grófunk a földre rogyott. Erősen vérzett, találatot kapott. Becsületére váljon, hogy nem is kiáltott fel. Pedig iszonyú fájdalma lehetett. A segédje, aki egyik hű szolgája volt, odarohant hozzá.

- Uram, uram, hol sérült meg, mondja! –kiáltotta. –Hadd kötözzem be uram! Erősen vérzik. –Grófunk csendben tűrte az ápolást. Csak a belső combja sérült, de már ő is tudta, hogy a báró mit akart meglőni.

- Miért? –szólalt meg végül a grófunk.

- Vedd el az unokahúgomat. –szólt az öreg báró.

- Micsoda? - Csattant fel a fiatalabb báró. –Ezt nem mondhatja komolyan! Egy ilyen alak?!

- Uram, tudja, nem biztos, hogy a lány jobban jár, ha egy ilyen emberhez megy, mint én… - válaszolt grófunk.

- Körültekintésed méltányolandó lenne, ha nem csináltál volna már épp elég nagy bajt neki. –mondta a báró. – Vagy legközelebb tényleg célba találok…

- Ha ezt akarja, megteszem, de többet nem párbajozok soha. –jelentette ki grófunk.

- Hidd el, fiam, én sem… - válaszolt neki az öreg báró.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

tetszik

(Sir KuffKuff, 2012.03.11 21:41)

Szia, igazán jól írsz, úgy gondolom lehet meg kellene próbálnod írni valami kisebb levegővételű történetet először, és ha tetszik, folytathatnád (K) :)