Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ki az a Carlos Mendosa? 3.

2011.03.12

- Még mindig semmi? – kérdezte Iván megtörve a fél órája honoló csendet a kocsiban, ami kivételesen engem nem zavart.

- Ü-üm. – ráztam a fejem, mert épkézláb szót valamiért nem akartam kimondani. Fura, de jó pár éve elkezdtem hallgatni az ösztöneimre, és nem bántam meg, így hát most is eszerint cselekedtem. Bár jelen esetben nem sok értelme volt.

- Még sosem voltál ennyire szótlan. – állapította meg a társam. – Baj van?

Újból csak a fejemet ráztam.

- Nehogy behányj a kocsimba, ha az a bajod, inkább szólj, és megállok. – erre a kijelentésre nem lehetett más a válasz, csakis egy gyilkos pillantás. – Oké. - nyugtázta. – Tehát nem kell hánynod…

Most komolyan, így akar szóra bírni? Épp ő? Kérem szépen, ez eléggé… paradox helyzet.

- Állj! – kiáltottam fel hírtelen, ő persze meg sem lepődött, csak tette, amit kértem. – Ott van!

- Biztos? – kérdezett vissza.

- Szedálj! – sürgettem.

- Oké… - mondta. – De ez kivételesen nem jó ötlet… szerintem.

- Miért?

- Előbb kérdezzük meg őt…

- Úgy érted, követjük, megállítjuk, és megkérdezzük, hogy „bocsi, te vagy Carlos Mendosa? És véletlenül nem akar megölni valaki? Ugyanis én ezt álmodtam, ezért szeretnélek megvédeni…”

- Jó, így tényleg hülyén hangzik, de jobb lenne, ha most inkább ébren maradnál…

- De…

- Nézd csak! – szakított félbe Iván, és jobbra előre mutatott, ahol az a bizonyos Carlos Mendosa srác egy háztömb pincéjébe osont be nagy, de mégsem elégendő körültekintéssel. – Most kövessük.

- Rendben. – egyeztem bele. Iván leparkolt, majd beosontunk. Neki jól megy az ilyesmi, ezért aztán ilyenkor nagyjából a háta közepébe csimpaszkodok, úgy loholok utána. Ezzel az ő esélyeit rontom ugyan, de az enyémet növelem, így vagyunk egyensúlyban. Mondtam, hogy gonosz vagyok. De mit csináljak, ha nem megy a lopakodás… nem vagyok indián. L

Odabent a Mendosa srác valamit hadart spanyolul. Nem tudom, vett-e egyáltalán levegőt közben. Azt hiszem, még ha tudnék spanyolul se sokat értettem volna belőle. Egy pince szörnyen irritáló hely, de ez nagyjából úgy nézett ki, mint egy kínzókamra. Láncok lógtak le a plafonról, a festék málladozott le a falakról, mindenféle szerszámok hevertek össze-vissza. És ha ez nem volna elég, még tűket is láttam. Utálom a tűket.

- Elég nagy gubanc lehet nála… - állapította meg Iván. Jómagam visszafogtam magam, mert nagyjából azt szerettem volna mondani neki, hogy erre mind egyedül jött rá? De hát, kezdek önuralmat növeszteni. Az ugyanis roppant hasznos dolog.

- Miért? – kérdeztem inkább.

- Nem látod, hogy milyen felindult? – kérdezett vissza, de miután látta, hogy kezd felidegesíteni, kifejtette: - A srác azt mondja, hogy a nővére nem akar többé annak a tagnak dolgozni, és hogy hagyja őt békén… különben megöli.

- Hm. Van vér a pucájában… lökött kölyök. Szóval te tudsz spanyolul?

- Kicsit.

Ezt inkább meg sem hallottam.

- Most mit tegyünk? – kérdeztem.

- Nem tudom.

- Menjünk ki, és várjuk meg kint a kölyköt. Ha elég messze ért innen, és kihalt lesz az utca, elcsípjük.

- El akarod őt raboltatni velem?

- Együtt raboljuk el.

- Na, jó, de ez azt jelenti, hogy én csinálom.

- Jó, akkor majd csinálom én. –mondtam.

- Hogy? – nézett rám Iván hitetlenkedve.

- Majd meglátod…

- Oh, jaj…

Mikor kijutottunk, bepattantunk a kocsiba.

- Mi van, ha a tag még bent kinyírja a kissrácot? – kérdezte Iván.

- Nem fogja. – jelentetem ki.

- Miből gondolod?

- Megérzés. – feleltem. Valójában nem erről volt szó. Jól ismertem azt a nézést, ahogy az a tag nézett a srácra. Egyszerűen nem vette komolyan. Illetve, annyira lenézte, hogy gyakorlatilag szembe röhögte. Nem veszi a fáradtságot, hogy kinyírja. Legfeljebb megijeszti, de nem öli meg. Különben is… még szüksége van rá.

- Ott jön. – szólalt meg Iván.

- Oké. – azzal kipattantam a kocsiból mielőtt Iván bármit is szólhatott volna, és elindultam a gyerek után. Láttam, ahogy Iván káromkodik egyet, de elindul a kocsival utánam.

Jó darabon követtem Carlost, de amikor egy roppant nyüzsgő, zsúfolt helyre kanyarodott be, elvesztettem őt a forgatagban. A francba! Hogy lehetek ilyen pancser???

Visszamentem a kocsiba Ivánhoz. Onnantól kezdve tényleg nem lehetett szavamat venni.

- Furcsa vagy. – jelentette ki nagyjából egy óra néma csöndes kocsikázás után Iván.

- Miért mondod ezt?

- Nagyon szívügyeddé nőtt ez az eset. – mondta, és az utat pásztázta, aztán a tömeget, majd újból megszólalt. – Miért ilyen fontos ez neked?

- Nem érzem, hogy fontosabb lenne. –feleltem őszintén.

- Pedig az. Látom.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.