Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sensou no ato de – A háború után 10.

2011.03.12

- Mi lesz anyámmal, Karasu? – kérdeztem koradélután egy faágon állva. Karasu mellém ugrott.

- Hagytam Hanánál két tekercset. – felelte.

- Kettőt? – kérdeztem vissza.

- Aha! – felelte Karasu, miközben már tovább is ugrott és eltűnt a szemem elől. – Az egyiket a jelenlegi vezetőnk írta, a másikat Ran nagyapád.

- Nagyapa? Mikor? – faggattam tovább.

- Mozogj! – kiáltott rám. – Ne csak egyhelyben állj!

Így hát továbbmentem, próbáltam követni, de ezt még szoknom kellett.

- Tizenöt éve írta.

- Hogyan? – döbbentem meg, s majdnem leestem a fáról.

- Már akkor tudta, hogy ez lesz a vége. Bízott benne, hogy túléled. És merte remélni, hogy a szabadságot választod.

- Hm…

- Gyerünk, ne állj le! – kiáltott rám Karasu, s rögtön öt shurikennel bombázott.

*

Sötétedett, amikor Karasuval visszaértünk a szentélyhez. Közben rájöttem, hogy nem túlságosan messze vagyok a családomtól, ez mondjuk csak annyit jelentett, hogy még Kyuushuun tartózkodtunk. Karasu azonban hamarosan tovább akart vinni bennünket, vissza, Honshuura.

            Rei a földön feküdt és lihegett. Már rajta is fekete holmik voltak. Karasu adott neki egy öltözetnyit a sajátjából, s azokat az igen csak ügyes Rei egészen jól magához alakította. Habár lánynak ebben sem tűnt, pláne így, kopaszon. Pont, mint én, csak kicsiben. Karasu megjegyezte, hogy ez még előnyünkre válhat. Azt mondta, most, hogy már mindketten golyófejek vagyunk, legalább a kislányt is fiúnak nézik. Egy kicsit még hasonlítottunk is, szóval első ránézésre még testvéreknek is tűnhettünk.

- Elég fáradtnak tűnsz, Rei. – jelentettem ki, s leguggoltam hozzá. Rám nézett, de nem válaszolt, csak pihegett tovább. Felálltam és hoztam neki egy kis vizet, majd megfogtam a kezét és talpra állítottam.

- Remélem, azért vacsora van… - mondta Karasu nyersen.

- Van. – nyögte ki Rei.

- Hm! – nyugtázta elismerő pillantással Karasu.

- Akkor menjünk be! – javasoltam és előrementem. Bent már várt a rizs és a zöldségek. Leültünk az asztal köré.

- Itadakima~su![1] – mondtuk mindhárman egyszerre.

- Hm… - dünnyögött néhány falat után Karasu. – Holnap fogj halat is!

Rei csak bólintott. Meglepett, hogy nem kötözködött. Velem már rég pörölt volna, de gondolom, nem akarta, hogy otthagyjuk, így inkább engedelmeskedett. Vagy ki tudja, lehet, hogy megkedvelte őt.

Miután megvacsoráztunk felajánlottam, hogy kezdem én az őrködést, de Karasu azt mondta, most még felesleges. Hatékony csapdákat állított fel, s ha abba valaki belefut, akkor azt ő rögtön észreveszi.

- Különben sem küldetésen vagyunk… - mondta, -… most még nincsenek ellenségeink.

Így hát lefeküdtünk aludni, mégsem tudtam álomba szenderülni. A tőlem telhető leghalkabban mentem ki a szentély tornácára, és leültem. Karasu előtt persze nyílt titok volt, nemsoká ő is követett, de Rei olyan kimerült lehetett, hogy ha üvöltözök se igen ébredt volna fel.

- Miért ülsz folyton ide? – kérdezett Karasu, miközben mellém telepedett. Csak a fejemet ráztam, nem feleltem. Nem tudtam mit mondani, mivel magam sem tudtam. Ő sem firtatta, bámult ő is a semmibe, ahogy én. Végül mégis én törtem meg a csendet:

Társammal, aki

sokat gondol, ritkán szól,

ültünk hűs estén.[2]

Karasu kérdőn nézett rám.

- Nem tetszett? – kérdeztem csalódottan.

- De… - mondta, majd hozzátette: -… én nem szoktam verseket írni, és nem is értek hozzájuk.

- Ha belegondolunk… végül is de…

- Mi de?

- Szoktál verselni. Persze csak ha nem szigorúan tekintjük.

- Ezt magyarázd el, légy szíves… - a tekintete elég lemondó volt. Felkészült, hogy jót fog mulatni rajtam.

- Nos, szerinted mi a vers? – kérdeztem.

- Szavak.

- Igen, de mi célt szolgálnak?

- Hogy gyönyörködtessenek?

- Ez szép gondolat, de ez csak a plusz jó benne. Tehát?

- Hm… - percekig gondolkodott, de végül nem jutott dűlőre.

- Olyankor tudunk verset írni, ha érzünk valamit és azt el akarjuk mondani. Egyszóval a versek az érzéseink kifejezői. – fejtegettem.

- És ha szerinted én nem szigorúan véve verselek, akkor az érzéseimet mivel fejezem ki? Talán az öklömmel? – gúnyolódott, és hangosan hahotázott. Rei tényleg nem ébredt fel rá.

- Igen. Én legalábbis így gondolom. Nem szigorúan véve, persze. – feleltem komolyan, de erre csak még jobban nevetett. Ezt már én sem hagyhattam szó nélkül: - Örülök, hogy örülsz, de azért ne vidd túlzásba…

- Jaj, nehogy te is durcizz már, mint a kölyök. – mondta a könnyeivel küszködve. Azért ennyire nem volt vicces, gondoltam. – Jaj, dehogy nem! – felelte rögtön a gondolatomra. Több se kellett, ezt már nem hagyhattam szó, pontosabban tett nélkül. Neki estem, és mivel meglepődött sikerült is lebirkóznom. Már majdnem két vállra fektettem, amikor egy ügyes mozdulattal megrúgott, és ledobott magáról, és most ő volt a soros, hogy nekem jöjjön, de másodperceken belül mindketten meglepetten dörzsöltük a fél arcunkat.

- Bakayarou[3]! – kiáltott ránk Rei, miközben kicsi kezéhez képest meglepően erős pofont osztott ki mindkettőnknek. – Legalább hagyjatok aludni! Egyébként hol a botom? Na, mindegy… ha már felzavartatok, mondjátok el, mi történt.

Karasu készséggel el is mondta az ő verzióját a költészetről szőtt gondolataimról. Fél perc sem telt bele, mindketten könnyesre röhögték magukat. Sértődött fejjel ültem ott köztük, de valójában nem haragudtam. Arra gondoltam, hogy ha mégis igazam van, és az ő költészete az ököl, akkor a versemet akkor juttattam el hozzá igazán, amikor lebirkóztam, és ő válaszolt nekem egy másikkal, amikor tovább küzdött és átvette az irányítást. Mosolyogva hozzátettem magamban, hogy az ő verse valahogy így hangozhatott:

Társamat, aki

sokat beszél, és van még mit fejlődnie a harcművészetben

kezdem a barátommá fogadni.

Karasu persze jól hallott mindet, amit gondoltam.

- Öregem… - kezdte gúnyosan. -… te nyertél. – adta meg magát. – De csak most az egyszer. Az én költészetemmel beszélj hozzám, rendben?

Bólintottam. Igaza volt.



[1] Itadakimasu: Japánban étkezés előtt mondják. Fordíthatjuk úgy, hogy jó étvágyat. (ejtsd: itádákimász)

[2] Ez eredetileg Hyakuchi verse.

[3] Bakayarou! jelentése kb. idióta! hülye! (ejtsd: bákájáró, végig rövid á-val)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.