Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sensou no ato de – A háború után 4.

2011.03.12

Nyugodt és mégis nyugtalan éjszakám volt. Csak egy-két órát aludtam, aztán már küldtek is értem, hogy menjek a táborba. Eligazítást nem kellett tartani. Mindenki tudta, hogy ki melyik bábu a shougiban[1]. Tsukiyo Ranmaru pedig csupán egy feláldozható gyalog volt, nem több. Beletörődtem a halálomba és ez erőt, bátorságot, azaz győzelmet adott a félelem felett. Más győzelmet ma nem arathatok, gondoltam, de remélem, egy békésebb világba fogok újjászületni, ahol majd szerethetem Rent és ő is engem.

Aztán harsantak a parancsok és mindenki elfoglalta a helyét a hegyek, völgyek, folyók, mezők sakktábláján. Csatakiáltások, jelszavak harsantak mindkét oldalon. Felhő borította az eget, így a napfény vakító erejét nem kellett belekombinálni a számításokba, de az esővel hamarosan számolni kellett. Csendes eső volt, szinte függönyt vont a két sereg közé. Mintha csak a természet is azt mondta volna, hogy várjatok!

A két tábor egy-egy dombon foglalta el az állásait. Elől az íjászok, aztán a gyalogok, utánuk a lovasok. Mindenki feszülten várta, hogy mikor indulunk meg végre és kezdjük el az ölést. Egyszer csak kürt harsant, és a csatakiáltások hangzavara süketté téve mindenkit.

- FUJIMOTO! – üvöltötték a szamurájok, majd a saját klánjuk csatakiáltásait is. A másik sereg ugyanígy, csak ők a Himotot kiabálták. Aztán megindult a nyílzápor, és mindenki pajzsot tartott maga fölé. Bár néhány embert még így is elkapott egy-egy nyílvessző. Közben az eső kezdett alábbhagyni, így aztán a gyalogosok is megindultak. Száz emberemmel ordítva rohantunk, ahogy a többi gyalogos. Egy perc sem kellett, már vágtam az ellenfeleimet a Holdszirom nevű kardommal. Amikor már majdnem minden gyalogos odalett mindkét oldalon, elindították a főseregeket. Ekkor azonban valaki leütött hátulról és a tetemek halmára dőltem, akár egy zsák rizs.

*

Amikor magamhoz tértem, iszonyatos fájdalom hasított végig a tarkómon. Halottak között feküdtem, legalább öt test volt rajtam. Nagy nehezen kikecmeregtem közülük. A háború utáni egyetlen túlélőként néztem végig a tengernyi holttesten. Nem akartam hinni a szememnek, de Fujimoto és Himoto urak is odavesztek.

Szánakozás, félelem és irtózat keveréke hömpölygött a gyomromban. A város és környékének teljes lakossága odaveszett. Férfiak, nők és gyerekek, öregek egyaránt, tekintet nélkül mindenre. Áldottam Buddhát és minden kamit, hogy még tegnap elküldtem anyámékat.

De amint egyre inkább tudatosult bennem, hogy egyetlen élő vagyok a tengernyi holttest között egyre inkább átjárt a félelem. S a rettegésem egyre erősödött, mivel láttam néhány halottat, akiknek nyitva volt a szeme. Nem közönséges szemek voltak azok, hanem démonok szemei. A pupillájuk aranyszínű, míg a szivárványhártyájuk éjfekete volt.

Ahogy esteledett, kezdett leszállni a köd. Már az utcákat róttam a mezők és dombok után, de a halottak száma egyre nőtt. Reméltem, hátha találok valakit még, aki túlélte.

A hold már magasan járt, mikor egy utcasarkon bekanyarodva egy gyermekre bukkantam. Halott barátja mellett állt, akinek szintén ilyen démoni szeme volt. A gyermek buddhista szerzetesek narancssárga öltözetét viselte, s noha leány volt, az ő feje is kopaszra volt borotválva.

- O-zenni-sama[2]… - szólítottam meg, ő pedig lassan felém fordult, de a halott leánygyermek kezét nem eresztette el. Örült, hogy akad valaki még, aki életben van, és hogy rátaláltak.

- Pszt! – csitított. – A halálistenek köztünk járnak. Gyere ide, és fogd meg a kezem.

Nem hittem, hogy bármit is jelentene egy kézfogás, de azért odamentem hozzá, ő pedig a másik kezét tartotta felém, melyben a botját is tartotta, ami mellesleg aránytalanul nagy volt hozzá képest. Egyre hűvösebb lett az éjszaka, s látva, hogy fázik, az ölembe vettem a gyereket. Amikor állt, olyan volt, akár egy aprócska bölcs, de amint az ölembe vettem, előjött belőle is a gyermek, mégis sütött belőle a határozottság és nem is félt. Ami azonban ez után következett, az minden képzeletemet felülmúlta.

            Azok a halottak, akik démonszeműek voltak, hírtelen megelevenedtek vagy legalábbis úgy tűnt, valami mozgatta őket. Több százan lehettek. Lábra álltak, s a kezük ekkor áttetszővé vált. A körülöttük fekvő holttestek mellkasába nyúltak, ahonnan apró fénygömböket húztak elő, majd lenyelték őket.

            Ekkor a zenni játszótársa is ugyanígy megelevenedett, bár neki csak a szabad keze vált áttetszővé. Én viszont úgy megrémültem, hogy majdnem elengedtem a 10 év körüli gyermek-bölcset.

- Ne!!! – kiáltott rám erélyesen. – Ne engedj el, vagy meghalsz! Ők már halálistenek.

Nem bírtam megszólalni sem. A gyermektestbe bújt halálisten ránk nézett, majd elindult velünk együtt kézen fogva. Több utcán át kanyarogva mentünk, és kerülgettük a halottakat, amik fölött nagyban gyűjtötte a lelkeket a többi halálisten. Már egy ideje mentünk, amikor rájöttem, hogy a buddhista templomhoz akar vezetni, csak egy kerülő úton. Egy negyedórányi botorkálás után végül odaértünk. Ott elengedte a kezünket, mi meghajoltunk, ő pedig tovább ment, hogy lelkeket gyűjtsön, mint a társai. Bementünk a templomba, és imádkoztunk.

            Hajnalodott már, amikor kimerészkedtünk újból, de csak a tornácig. Még csak sejlettek az első napsugarak. Fenséges nap virradt a halott városra és a tragédiára. De az én nagy tragédiám csak ekkor érkezett. A ragyogásban egy ismerős alakot pillantottam meg. Büszke tartása, hosszú fekete haja és kardjai…

- Ren, ez Ren! – kiáltottam.

- Állj meg! – szólt rám a zenni, mert készültem a sarumba lépni és hozzásietni. – Ő is halott. Egy halálisten bújt a testébe.

- Hogyan? – kérdeztem vissza értetlenül.

- Halott. – ismételte meg a kemény szavakat.

- Nem! – kiáltottam rá durván. – Ren!

- Akkor is állj meg, és ne menj le innen! – kiáltott rám dühösen a zenni, és hosszú botjával alaposan fejbekólintott, amitől nem győztem csodálkozni.

- Ha ember, akkor meghallja kiáltásod, és idejön. Ha azonban ő már egy halálisten, elsétál, és nem figyel rád. – mondta.

- Rendben… - egyeztem bele. – REEEEEEEEEN! – üvöltöttem. – REEEEEEEEEEEEEEEEEEN! – ahogy csak a torkomon kifért, de ő már nem törődött velem. – Halálisten… - motyogtam döbbenten.

- Igen, úgy tűnik. Bizonyosan az. – nyugtázta a zenni.

- De hát… az apja… úgy tudtam, megtiltotta neki, hogy harcoljon…

Erre ő sem tudott mit mondani. Hiába sajnálkozik, az ilyenkor nem segít semmit. Ehelyett megpróbálkozott a lehetetlennel. Leugrott a tornácról és egyenesen odament a halálisten Renhez. Messze voltak, így nem hallottam, hogy mit beszélnek, de bizonyos, hogy beszéltek valamit. Aztán lassan visszajött.

- O-zenni-sama… - szólítottam meg.

- Hívj egyszerűen Reinek[3]. – mondta.

- Mint mondott Re… öhm… a halálisten…?

Rei leült a tornácra mellém. Egy pillanatra sem vettem le róla a szemem. Szinte féltem, hogy ha csak egy kicsit is félrenézek, eltűnik a válaszokkal együtt.

- A halálisten neve Shin. Azt mondta, látták az egész csatát és készültek az ookoura[4]. Nagyon eldurvult az ütközet. Shin akkor választotta Rent, hogy a bőrébe bújjon, amikor látta, hogyan ment meg téged.

- Hát Ő ütött le? – kérdeztem zsibbadtan.

- Shin már tudta, hogy ebben a csatában mindenki meg fog halni. De az, ahogy ezt a tényt az a lány felülírta, csodálattal töltötte el őt.

- Mégis meghalt… - ellenkeztem keserűen.

- Igen, de 40 nap múlva újjászületik, és egy szép, nemes életet fog kapni ezért a tettért. Az apja és a Himoto klán feje utolsónak maradtak, és megküzdöttek egymással. Egy utolsó mindent eldöntő döféssel szúrták keresztül egymást. S ugyan Fujimoto kapta a halálos sebet, Himoto a kevésbé veszélyes sebével segítség híján elvérzett.

- Nem tudja, hogy a családom, akiket útnak indítottam délre, jól vannak-e? – kérdeztem reménykedve.

- Sajnálom, de erről semmit sem mondott. – felelte Rei. – Szerintem ezt most nem is tudhatja. Az elsődleges feladata a lelkek begyűjtése… még a napfelkelte előtt.

- De hiszen… - abban a pillanatban jelent meg a napkorong felső karimája. Nem volt az égen egyetlen felhő sem. Gyönyörű volt. De amint az ember a földre tekintett egyszerre volt kedve sírni, dühöngeni és hányni is.

- Rei-san[5]… ugye segítesz nekem. Megtartod a ceremóniát nekik?

- Eltemeted őket? – kérdezett vissza. – Egyedül?

- Mindenki halott rajtunk kívül. – feleltem. – Mintha csak azért maradtunk volna életben, hogy elvégezhessük ezt a munkát. A legkisebb szerzetes és a leggyengébb szamuráj.

- Igen ostoba ember lehetsz, ha ezt komolyan gondolod. – mondta rezzenéstelen arccal. – Nem vagy gyenge. És… nem én voltam a legkisebb szerzetes. – tette hozzá.

Nem tudtam mit mondani neki, így aztán, felkeltem a tornácról, kinyújtóztattam a tagjaimat.

- Most már lemehetek? – kérdeztem Reit.

- Igen.

- Akkor kerítek ásót, addig maradj itt.

- Rendben.



[1] shougi: japán sakk, hasonló a nyugatihoz. (ejtsd: sógi)

[2] zenni: budhista szerzetesnő, apáca megnevezése. A sama egyfajta rangjelző, nagyúrként, illetve úrnőként lehet fordítani. Az ’o’ tiszteleti partikula. (ejtsd: o-dzen’nyi-szama)

[3] Rei: jelentése lélek. (ejtsd: Rej)

[4] Ez egy általam kitalált szókapcsolat. Nem tudom, létezik-e ilyen, vagy hasonló szó, s ha igen, mi a jelentése. Itt egyszerűen nagy menést jelent. (ejtsd: ó-kó)

[5] A ’san’ tiszteleti kifejezés, jelentése: úr, kisasszony, stb. (ejtsd: szán, rövid á-val)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.