Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sensou no ato de – A háború után 5.

2011.03.12

Egy héten keresztül ástam a sírokat és temettem az urakat, szamurájokat, átlagembereket és szegényeket egyaránt, Rei pedig kitartóan imádkozott mindannyiukért. Az időjárás azonban nem kedvezett nekem és a feladatomnak. A sok csapadék és a hőség erősen rothasztotta a holttesteket, s a hét és az utolsó temetési szertartás leteltével engem ledöntött a lábamról a betegség.

- Látod, Rei-san… - nyögtem a templomban a futonon[1] fekve, miközben ő a vizes borogatást cserélte a homlokomon. -… úgy látszik, mégis én vagyok a leggyengébb szamuráj.

- Már megint bolondságokat beszélsz… - sóhajtott. -… de ezt most tudjuk be a lázadnak. Félrebeszélsz.

- Miért maradtam életben? – s könnyek csordultak ki szememből. – Ren…

Erre nem válaszolt a zenni. Betudta költői kérdésnek, és szenvedésem kicsordulásának, ami ugyan nem udvarias dolog, hiszen hogy jöhetnénk ahhoz, hogy bárki waját[2] megzavarjam a személyes problémámmal, de tudtam, hogy együtt érzett velem. Nagyon restellem magam, hogy ennyit kellett küszködnie az ápolásommal, arról nem is beszélve, hogy a lelkemet is helyre kellett hoznia. A testem felgyógyult a gondos ápolásnak köszönhetően három hét múlva, de a halálvágyam egyre nagyobb problémát jelentett a zenninek. 

*

            Elhagytuk a nagy halál földjét, amit régen otthonomnak nevezhettem. Rei felajánlotta, menjünk el Kyuushuure, hogy megbizonyosodjunk a felől, hogy a családom életben van-e. Zsibbadt lelkemben ennyi cél maradt csupán, hogy anyámat és Hanakot még egyszer élve lássam. Már ki is találtam, hogy fogok az elmúlás útjára lépni. Volt egy gyerekkori emlékem a tengerparttól nem messze egészen mélyen egy kis kiálló szikláról. Elhatároztam, hogy ott metszem fel a hasam - segéd nélkül -, hiszen nem a vitézségem mentette meg az életem, hanem egy nő, így nem érdemlek ekkora kitüntetést.

            A hosszú utat gyalog tettük meg, amiből egyetlen helyre, mozzanatra sem emlékszem. Csak annyi rémlik, hogy a zenni nagyon türelmesen érdeklődött minden pihenőhelyen, hogy nem látták-e a rokonaimat. A többségükben emlékeztek rájuk, és ez tartotta a lelket bennem. Azt sem tudom, hány napig gyalogoltunk, míg megérkeztünk, de odaértünk, és mindenkit épen és egészségesen találtunk.

- Ranmaruuuu! – szaladt Hanako elém örömében, de szinte nem is láttam, mert teljesen magamba és a fájdalmamba süppedtem. Csak arra figyeltem fel, hogy a zenni nem túl diszkréten a fejemhez koppintotta a botját.

- Rei-san! – kiáltottam dühösen. – Legalább néha a másik oldalt is üsd, itt már egy egész nagy púpom nőtt… - a zenni és Hanako is nevettek ezen, s végül én is, de akkor teljesen komolyan gondoltam az észrevételt. Egy bambuszerdő szélén álldogáltunk, így Hanako beinvitált mindkettőnket.

- Jöjj házunkba, O-zenni-sama, remélem, elfogadod szerény hajlékunkat szállásodul. – udvariaskodott Hanako.

- Kérlek, hívj Reinek. – mondta neki is a zenni. – Nagy megtiszteltetés, hogy szép lakodba fogadsz egy szegény szerzetest. Milyen nagylelkű vagy!

- Számunkra a kitüntetés, Rei-san! Menjünk is be!

Elindultak a ház felé, követtem őket én is. Esteledett, s a tücskök egyre hangosabban cirpeltek. Tiszta alkonyat volt, sem a Nap, sem a felhők nem úsztak vérszínben, és ettől a lelkem is megnyugodott kicsit.

            Anyám nem tudta, hová legyen a boldogságtól, amikor meglátott. Össze-visszacsókolt, én pedig tűrtem neki. Hanako mosolyogva nézte a jelenetet, Rei pedig csak ült, botját maga mellé fektetve. S noha az egész agyam zsibbadt volt és gondolkodásképtelen, annyira mégsem, hogy ez az apró mozzanat fel ne tűnjön.

- Bocsássatok meg egy pillanatra! – kiáltottam fel hírtelen. – Rei-san, beszélhetnénk egy percre négyszemközt?

Ő csak bólintott, mert tudta, végre észrevettem azt, amit ő majdnem az egész úton sugallni próbált nekem, mégpedig, hogy követtek minket. Kimentük a tornácra és én rögtön kérdésekkel bombáztam őt.

- Miért tartod magad mellett a botodat?

- Már rájöttél, hogy miért.

- De kik?

- Nem tudom.

- És hányan?

- Talán tízen.

- Talán tízen… - ismételtem tűnődve. - Miért hoztál mégis ide?

- Mert itt vannak az embereid is. Azt mondtad, te képezted ki őket…

- Igen, de ez mit számít?

- Shin halálisten szerint igen jó harcos vagy… akkor az embereid is jók lehetnek. – mondta a zenni.

- Köszönöm a bizalmad… - nyugtáztam. -… remélem, hogy Shinnek igaza van, és hogy igazad lesz. De ha az a tíz ember shinobi[3], akkor az elméleted borul…

- Igen, ezzel tisztában vagyok. – felelte higgadtan.

- Csodálom a hidegvéredet. – mondtam neki. – Hiszen, - bocsáss meg -, de gyakorlatilag gyerek vagy. Mondd, hány éves is vagy?

- Számít a korom bármit is, ha még egy gyerek is higgadtabb nálad? – kérdezett vissza sértődötten.

- Igen, számít. – feleltem. – Végül is nem árt, ha tudom, hogy kicsoda és hány éves, akinek a parancsait teljesítem.

- A nevemet tudod…

- De én nem is azt kérdeztem…

- Himoto Rei a teljes nevem. – felelte kisvártatva. - A negyed-unokatestvéred vagyok.

- Himoto… Rei… - ismételtem lassan.

- És… 11 éves vagyok.

- Jó. Még három év, és nem lesz annyira kellemetlen… - fogtam a fejem. Erre egy újabb koppintás volt a válasz.

- Itai-itai-itai[4]! - kaptam a fejemhez.

- Ez már a másik oldal volt… – mentegetőzött a zenni. – De ezek szerint letettél arról, hogy megöld magad?

- Igen.

- Miért?

- Mert tartozom neked.

- Semmivel sem tartozol.

- Csak az életemmel. Neked is és Rennek is. De… te most a halálba akarsz mégis küldeni? – kérdeztem csodálkozva.

- Távol áll tőlem. – mentegetőzött. - Csak kérdeztem. És hogy képzelted ezt a hálát?

- Nem tudom, de megszolgálom.

- Mindenesetre most a problémára kell koncentrálnunk. – rántott vissza a valóságba Rei.

- Igen. Ha leszáll az est, nyilván megtámadnak.

- Az igen valószínű. – értett egyet Rei. – De…

- Mi jutott az eszedbe?

- Egyszer találkoztam egy shinobival. Sok dolgot megtudtam a harcművészetükről…

- Még hogy az művészet? – köptem dühödten a szavakat, de megint fejbekólintott, ami már jócskán kezdett bosszantani.

- Igen, az. Harc és művészet! – felelte higgadtan, de határozottan Rei, bár nem nézett rám. – Ha ninjákkal van dolgunk, kiderül, csak tedd, amit mondok.

Rei rafinált csapdákat állíttatott fel velem. A szamuráj harcmodortól teljesen idegen, vékony huzalokat, valamint késeket, tőröket is használtam, s volt olyan is amelyekre Rei szent szövegeket tartalmazó papírcsíkokat kötözött fel, ezek azonban a fák lombjai közt voltak elrejtve.

- Na de, ha ezt ninjáktól tanultad, akkor ők is nyilván ismerik ezeket. – mondtam Reinek. – És hogyhogy megtanítottak rá?

- Így van, ismerik. – felelte, majd hozzátette: - Mert bizalmas barátom volt.

- De akkor mi hasznuk a csapdáknak? – hitetlenkedtem.

- Ha szamurájok a követőink, akkor ezekbe a csapdákba simán beleesnek.

- Igaz… ilyen eszközöket mi nem használunk… De vajon a követőink, ha szamurájok is, nem ismerik-e?

- Nem lehetetlen az sem, de az egyikbe akkor is belesnek, bármennyire is igyekeznek, s akkor lelepleződnek.

- És ha ninják? Akkor egyszerűen rajtunk ütnek és lemészárolnak minket?! – felindult voltam, de nem a félelemtől, hanem az aggodalomtól, hogy anyámék nyakára hoztam a bajt.

- Nem fognak.

- Honnan veszed?

- Mert ha az lenne a céljuk, akkor már rég megtették volna útközben.

- És ha anyámékat akarják megölni?

- Őket is megölhették volna útközben.

- És ha a házban van valami?

- Mert van itt valami? – kérdezett vissza Rei gyanakodva. – Beszélj, van itt valami?

- Nem tudom. – feleltem. – De ahogy nagyapámat ismerem, akár lehet is.

- Na, látod, ez baj. – jelentette ki a zenni homlokráncolva.

- Rei-san… ne aggódj! – jelentetem ki, s furcsa mód, megnyugodott tőle. – De mesélj nekem a ninjákról…



[1] Futon: japán matracágy.  (ejtsd: füton)

[2] Wa: (belső) harmónia, nyugalom, béke.

[3] Shinobi = ninja

[4] Fájdalmat kifejező indulatszó. Az itai jelentése fáj.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.