Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sensou no ato de – A háború után 7.

2011.03.12

Amikor magamhoz tértem, egy szentélyben találtam magam. Az első furcsa körülmény, hogy nem voltam megkötözve, aztán rögtön az, hogy egyáltalán éltem. Kérdések kavarogtak bennem, mint hol vagyok, kiknél, hol lehet Rei és a többiek, mi van velük, de nem tettem fel hangosan, inkább megpróbáltam a lehető leghangtalanabbul talpra állni, és szétnézni.

- Na, ne röhögtess! – szólalt meg egy hang mögöttem. Megpördültem, és egy feketeruhás, maszkos férfi állt előttem. – Azt mered feltételezni, hogy kicselezhetsz minket? Nevetséges vagy…

- Hol van a családom és a zenni? – kérdeztem a sértéseit fel sem véve.

- Az otthonodban. – felelte amaz.

- Csináltatok valamit velük? – kérdeztem, s ugyan próbáltam palástolni az aggodalmam, de a szememben felcsillant a düh és a félelem, így amaz csak felnevetett.

- Semmi bajuk. – felelt meglepően kedves hangon.

- Miért hoztál… vagy hoztatok ide? – kérdeztem újból.

- Mindent idejében… - hajtott el amaz.

Tehát még jó ideig itt leszek, és célja van velem, gondoltam, de legalább élve.

- Nagyon naiv vagy, szamuráj. – mondta hírtelen. – Elhiszed nekem, hogy nem öltem meg a családodat?

- Az ösztöneim azt súgják, hogy igazat mondasz. – feleltem őszintén. Erre újabb kacagás volt a válasz.

- Hát az ösztöneid tényleg jók… ahogy a reflexeid is azok voltak este. – felelte elismerően. – De nagy kár, hogy csak egy támadás kivédéséig futotta. Azt reméltem, hogy végre nem egy beképzelt, hibbant szamurájjal találkoztam, hanem igazi harcossal.

- A legőszintébben sajnálom, hogy csalódnod kellett bennem. Ámbár én inkább azon lepődtem meg, hogy egyáltalán az első támadást ki tudtam védeni…

- Miféle önbizalom-hiányos kölyök vagy te?! – kiáltott rám haragosan, miközben a kijárat felé tartott. – Vagy talán álszerény? – tűnődött hátrasandítva rám. – Na, majd kiderül. Kövess! – utasított, én pedig szót fogadtam. Nem kérdeztem, hogy hová. Úgyis kiderül. Inkább csendben maradtam. Rei mindig rám pirított, ha sok hülyeséget hordtam össze, és valamiért ez előtt az ember előtt nem akartam még ostobábbnak tűnni, mint amilyennek már így is tarthatott. Furcsa mód tiszteletet éreztem iránta, pedig mindig azt tanították nekünk, hogy a ninják semmire való szemetek vagy azt, hogy démonok. Milyen magas volt és nyúlánk, szálkás, izmos alkat. Magamat egy puhány kölyöknek láttam mellette. Az is voltam. Eszembe jutott a kiképzés, amit Rei mesélt. Elhatároztam, hogy ha mégis élve hazajutok, akkor végigcsinálom. Aztán az jutott az eszembe, megkérem, hogy tanítson engem, de rögtön el is hessegettem a gondolatot, hiszen – emlékeztettem magam – még azt sem tudom, mit akar tőlem. Közben kiértünk a tornácra, majd ott tabit[1] vett a lábára, s intett nekem is, hogy tegyek ugyanúgy. Akkor vettem észre, hogy a hakamám[2] a lában szárához van kötözve szorosan. Egek, van hova fejlődnöm, gondoltam. Ekkor az a furcsa érzésem támadt, mintha a férfi mosolyogna ezen bár nem láttam az arcát, mert még mindig háttal állt nekem, ebből pedig arra következtettem, lehetséges, hogy hallja, amit gondolok. Feszülten figyeltem a harcost előttem, aki egy kerti ösvényre tért, de ő meg sem rezzent, s mivel nem voltam szorosan a nyomában, egy fa mögött eltűnt. Zsibbadt gondolataimból rögtön harci pózba vágtam magam, és körbevizslattam, de semmit sem láttam. Eszembe jutott, hogy Rei a fákon is helyeztetett el velem csapdákat, így felnéztem, s ekkor egy elsuhanó árnyat pillantottam meg. Még a körvonalát sem láttam, de tudtam, hogy ő az. Az jutott eszembe, hogy ki kellene menni nyíltterepre, hiszen itt ő van előnyben. De felülkerekedett bennem a dac, így próbáltam szemmel követni.

            Nevetés visszhangzott több irányból is, de mivel tudtam, mind az övé, nem hittem, hogy többen vannak, de hogy merről támad, arról fogalmam sem volt.  Elhatároztam, hogy nem várok rá, mint egy hülye. Rajtam is tabi van, így hát nekifutottam és azzal a lendülettel felszaladtam a szemben lévő fa legalsó, de tőlem magasabban lévő ágára. Először furcsa volt egyensúlyozni az ágakon, de ahogy végignéztem rajtuk, rájöttem, hogy mindig van legalább egy ugrás-közelben, szóval egészen kényelmesen lehet rajtuk közlekedni, s ez a magasabb ágakra is igaz. A nevetés most már kevésbé tűnt gúnyosnak, mint amikor csak a földön tátottam a számat. Most már csak valami fegyver után kell néznem, gondoltam, hiszen kardom nincs. Arra gondoltam, hogy ha ez valami kihívás vagy teszt akarna lenni, akkor biztos nem hagyna ez az ember fegyvertelenül engem. Az egyetlen dolog pedig, amihez ő hozzányúlt a hakamám és a tabi. Mielőtt leellenőrizhettem volna valami süvítő hang csapta meg a fülem, amikor abba az irányba néztem… bizony, nem sokon múlt, hogy beszedjek egy egyszerű shurikent[3].

- Nem adtam neked fegyvert. – mondta a férfi több irányból is. – De végül is igazad van. Itt egy shuriken. A többit oldd meg magad. – és kacagott.

- Azért mégis leellenőrizném! – kiáltottam vissza, s lehajoltam, hogy végigtapogassam a lábszáramat. Nem is tévedtem. Volt benne két tű. Olyan volt, mintha merevítők lettek volna, de eszméletlen hegyes volt a végük. Csoda, gondoltam, hogy egyáltalán séta közben nem állt bele a lábamba. Vagy talán mégsem? Tovább tapogattam és éreztem egy pici támasztékot. Tehát mégsem véletlen.

- Most miért nem hittél nekem? – kérdezte a férfi.

- Mert hazugságszagod volt. – feleltem. – De igazából én ezekkel sem vagyok előrébb… - jegyeztem meg.

Folyamatosan változtatgatnom kell a helyem, és mivel elég nagy a terep, így biztosan nem sokáig húzom, gondoltam. Azonnal meg kell keresnem, és legyőznöm.

- Wáháháháháháháháháháháháháhááááá!!!! – kacagott fel a ninja. – Ezt most tényleg komolyan gondolod?! – szinte érződött, ahogy könnyezik a nevetéstől. Ekkor valami nagyon halvány sós szagot éreztem meg tőlem jobbra a fa tetejéről. Mivel még mindig fennhangon hahotázott, melyet még mindig több irányból hallottam, reméltem, hogy nem vesz észre, és kényszerítettem magam, hogy ne fogalmazzam meg a gondolatomat. Hatalmas kőfalra gondoltam, majd Renre, aztán Rei-zennire, anyámra és Hanakora. Lehunyt szemmel indultam felé, hogy azt higgye, egy helyben várom a végzetem. Az emlékezetemben őrzött ágakat eltaláltam, de amikor felértem, már nem volt ott.

- Lehet, hogy sírva röhögök rajtad, de azért szemmel tartalak. – mondta a ninja mögöttem. – Baka[4]… - és tarkón vágott.

*



[1] tabi = a ninják által használt lábbeli, aminek a felosztása a kétujjas kesztyűhöz hasonlít.

[2] hakama = a szamurájok szoknyához hasonlító ruházata, ami valójában egy bő nadrág.

[3] shuriken = dobócsillag

[4] baka = hülye

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.