Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sensou no ato de – A háború után 8.

2011.03.12

Újból a szentélyben ébredtem. Hanyatt feküdtem, s ahogy felültem, rögtön szembe találtam magam a ninjával. De már nem volt úgy beöltözve, mint a legutóbb. Fekete újatlan gi volt rajta, így már jól látszott, mennyire izmos a karja, és a maszk is már csak az orráig takarta. Fekete rövid haja a létező összes irányba meredezett. Sötétbarna szemei most nem voltak vészjóslóak. Ami engem illet, a hakamám még mindig tabi-viseléshez volt igazítva.

- Te aztán sokat alszol. – szólított meg gúnyosan.

- Talán nem kéne leütnöd… - feleltem ugyanolyan gúnyosan.

- Talán nem kellene hagynod… - vágott vissza. Ott a pont.

- És most mi lesz? – kérdeztem rövid hallgatás után.

- Hát… - kezdte szokatlanul bizonytalanul mondókáját. -… felkérlek, hogy tarts velem.

- Micsoda??? – teljesen elképedtem. Percekig nem szólt egyikünk sem. Végül mégis én törtem meg a csendet. – Hová?

- Először is hogy kiképezzelek. – felelte. – Ha elvállalod és végigcsinálod, akkor elárulom a továbbiakat is.

Ekkor kinyílt a shouji.

- Rei-san! – pattantam fel ültő helyemből. – Te… csak nem? – kérdeztem kétségbeesetten.

- Nem. – mondta, hisz jól tudta, mivel vádolom. – Engem is idehozott.

- De akkor… - néztem egyikről a másikra. – Semmit sem értek. Mi folyik itt? Azt mondtad tízen követnek, de itt egyetlen ninja van…

- Kilenc szamuráj követett titeket rajtam kívül. – szólt közbe a még mindig névtelen ninja.

- Akkor velük mi van? – kérdeztem, remélve, hogy rápirítok vele.

- Megöltem őket. – felelte hidegen és közönyösen.

- Miért? – kérdeztem naivan.

- Mindig megmosolyogtatsz… - felelte ő. De én csak egy haragos pillantást küldtem neki válaszul. - Mert az utamban voltak. – felelte végül. – Mert meg akartak ölni téged.

- És mire kellek éppen én neked? – kérdeztem.

- Azt akarom, hogy gyere haza. – felelte a shinobi.

- Haza…?

- Észrevehetted harc közben, hogy mennyire élesek az ösztöneid… és a szaglásod.

Valóban, gondoltam, éreztem a bőre szagát mindenhonnan, és végül, amikor mégis leütött, a könnye szagát. Szokatlan.

- Szokatlan… - nevetett a shinobi. – Micsoda találó kifejezés…

- És mégis honnan vannak ezek a képességek? – kérdeztem.

- Már vártam a kérdésed.

- Tehát?

- Nyugodj meg. – csitított. – A nagyapádtól, Tsukiyo Rantól.

- Shinobi volt…? – döbbentem meg. – De mégis hogy?

- Velünk tartasz? – kérdezett vissza.

Eltöprengtem. Valamiért úgy éreztem, minden vágyam ez. De hát ez nem ilyen egyszerű, vagy nem?, gondoltam.

- Tényleg nem… - felelt hangosan a ninja.

- Tudod, nagyon bosszantó, hogy olvasod a gondolataimat… - jelentettem ki.

- Nekem meg az bosszantó, hogy csak beleszagolsz a levegőbe és máris tisztában vagy, mekkora veszélyt jelenthetek rád, sőt, mindent tudsz a fizikai állapotomról, olyat is, amit még én sem.

Beleszagoltam a levegőbe.

- Én csak azt érzem, hogy büdös van. – feleltem bosszús hangon.

- Azt biztosan nem. – felelte a ninja. – Azt érzed, hogy higgadt vagyok, nem készülök támadásra, viszont az, hogy a fizikai állapotom egészen kiváló, veszélyeztet téged, mivel nem tudod még, hogy barát vagyok-e vagy ellenség.

Pontosan elmondta, amit az előbb végiggondoltam. Ez már vérlázító. Ki vagy, kérdeztem őt gondolatban.

- A nevem Morino Karasu[1]. – mondta a ninja. Rei tudta, hogy gondolatban kérdeztem, de hangok nélkül mégis furcsán hatott.

Mi ez a furcsa érzés, kérdeztem saját magamtól. Nem is jött válasz sehonnan. Te érzed ezt, kérdeztem most Morinotól.

- Nem. – felelte tömören.

Tehát csak akkor hallod, ha megfogalmazom magamban, találgattam tovább.

- Igen. – felelte az újból kurtán.

Beleszagoltam a levegőbe.

- Hazudsz. – jelentettem ki, de csak egy félmosoly volt a válasz.

Rei ekkor koppantott a padlón egyet a botjával. Erre mindketten rá kaptuk a tekintetünket.

- Kérlek titeket… úgy, hogy én is értsem! – nézett ránk szigorúan.

- Van valami furcsa bizsergő érzés… a hátamban, ami mintha szét akarna terjedni, de nem megy… a könyökömnél és a térdemnél megáll és ez olyan kellemetlen… mint amikor nem tudsz ásítani, pedig annyira kellene… - fejeztem be egy elég agyatlan hasonlattal.

- Szimpla kielégítetlenség. – jelentette ki Morino.

- Nem! – vágtam közbe. – Ez másabb attól. Pláne attól, amire most gondolsz.

- Mégis honnan tudod, mire gondolok? – kérdezett hitetlenkedve.

- Ezt azért nem volt nehéz kitalálni. – jelentette ki a még gyerek zenni is.

- Igen, de én nem pusztán erre alapozom. – folytattam. – Megváltozott a szagod.

Morinoban először hűlt meg a vér és én ezt is éreztem, de legalább lehűtötte. Én pedig mintha addig vak és süket lettem volna, most pedig meglátnék és meghallanék… másokat. De ez a furcsa érzés a végtagjaimban csak nem múlt el. Furcsán is néztek rám a többiek, amikor elkezdtem fellazítani a karom-lábam. Viszont még ez a mókás műsor sem segített feloldani a gátakat a testemben. Gondoltam, az utolsó, amit megpróbálhatok, az egy meditációféleség, de nem szokványos.

            Lefeküdtem a fapadlózatra és lehunytam a szemem. Próbáltam kikapcsolni a külvilágot és elképzelni, ahogy a bizonyos pontokon felszabadítom az energiaáramlást.

- Megeszem a maszkom, ha ez sikerül neki… - jelentette ki Morino. Hát, nem maszkot vacsorázott, annyi bizonyos.

*



[1] Morino Karasu: az erdő és a holló kanjikkal írva. (ejtsd: morino karaszu)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.