Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sensou no ato de – A háború után 9.

2011.03.12

A napfelkeltét a szentély teraszán ülve néztem. A kellemetlen érzés nem múlt el, de már hozzászoktam. Remélem, hogy egyszer találok rá megoldást. A kellemesen hűvös szellő lebegtette a gim ujját, és kifújta a gondokat a fejemből. Kibontottam a fejemre kontyolt szamuráj stílusban viselt hajamat. Elég hosszú volt már, lejjebb ért a vállamtól. Meglehetősen idétlenül nézett ki a fejem vele, hiszen a homlokomtól a fejem tetejéig ki volt borotválva. Mint egy hosszú hajú lökött gyerek, aki úgy akar kinézni, mint a nagyapja. Sosem divatproblémáim voltak vele, de nem csak kinézetben, hanem praktikum tekintetében sem jelentett előnyt egy ilyen hajviselet.

Most elhatároztam magam. Előhúztam a wakizashimat[1] a hüvelyéből, s készültem megszabadulni maradék hajamtól.

- Biztos vagy benne? – kérdezte Morino, ahogy kilépett a teraszra.

- Igen. – feleltem.

- Nem akarsz szamuráj lenni? – faggatott tovább.

- Azóta nem vagyok szamuráj, hogy eltemettem Fujimotot és Himotot, s magam mögött hagytam a várost. – mondtam, majd a wakizashit a fejemhez emeltem. Ekkor Morino kivette a kezemből azt.

- Megengeded? – kérdezte, ahogy mögém térdelt.

- Megtisztelsz, Morino-san. – feleltem neki.

- Hívj egyszerűen Karasunak. – mondta. Próbált a lehető legbarátságosabb lenni.

- Akkor te is Ranmarunak.

- Még jó… - felelte nevetve. Vele nevettem én is. Aztán komolyabb lett: - Tudod, elég furcsa, hogy a szamuráj képzésed és életed ellenére… szinte naivan bízol a jóban és kerülöd a gyilkolást.

- A bushidou nem gyilkolni tanít. – feleltem neki. – És persze egy idealista idióta vagyok.

- Miért ostorozod magad folyton?

- Talán nincs igazam?

- Lehet, hogy idealista vagy, de idióta biztos nem. – mondta komoran. – Kész vagy, golyófej. – visszaadta a wakizashimat és leült mellém. – És a fegyvereid? Nem rohangálhatsz a fatetején ilyen kardokkal.

- Nem mondtam, hogy ninja leszek.

Ezen a kijelentésen nagyon megdöbbent Karasu. Egy darabig meredten nézett rám, én viszont a hegyek és erdők közt felkelő napra szegeztem a tekintetemet.

- Velem fogsz jönni. – jelentette ki végül és ő is a nap felé fordult.

- Miért vagy ebben ilyen biztos? – kérdeztem.

- Azért… - kezdte, de elhallgatott, végül mégis befejezte a mondatát. -… mert ha magadtól nem jössz, akkor erővel viszlek magammal.

Meg is lepett, meg nem is a válasza.

- És mi lesz a családommal és a zennivel?

- A családod nélküled is jól meglesz, hiszen ott van Hana. – felelte Karasu.

- Ismered Hanát? – kérdeztem meglepve. – Csak nem…?

- Dehogy nem. – mondta olyan hangsúllyal, mintha a legalapvetőbb dologról beszélne velem. – Hiszen Tsukiyo Ran volt az ő nagyapja is…

- Igen tudom, de… - végül inkább kérdeztem. – Kik voltak a szülei?

- Erről nem mesélt?

Én csak a fejemet ráztam.

- Az anyja volt Tsukiyo Ran lánya. Úgy hívták Tsukiyo Miharu[2], de csak nálunk. Amíg gyerek volt, nem használhatta apja közelében igazi vezetéknevét. Az ő anyját Yamamoto Saikonak[3] hívták. Nagyon tehetséges kunoichi[4] volt. Igazi legenda a falunkban.

- A falutokban? – kérdeztem vissza. – És hogyhogy nálunk volt Hana és nem otthon nálatok?

- Saiko-sama és Miharu-sama úgy látták jónak, hogy maradjon a közeledben egy ninja. Például ha eljönnek ezek az idők. Amikor kikerülsz a Fujimotok és Himotok karmai közül.

- Khmm-khmm… - lépett a teraszra Rei.

- Rei-san, jó reggelt! – üdvözöltem őt, s abban a pillanatban lecsapott a botjával, de ezúttal nem rám.

- Nem minden Himoto hataloméhes. – jelentette ki, majd leült közénk. Lelógatta a lábát, és úgy ült csendben, majd megszólalt: - És velem mi lesz?

- Maradhatsz Hanáékkal… - mondta Karasu.

- Nem! – és felpattant ültő helyéből. Mérgesen meredt Karasura: - Vigyél magaddal engem is! Harcolni akarok, mint Ranma!

- Ki az a Ranma? – kérdeztem. – Ő volt a ninja ismerősöd?

- Igen. – felelte Rei és most hozzám fordult. – Vigyél magaddal!

- Na de… te egy buddhista szer… - de közbevágott.

- Ha nincs o-teram[5], nem vagyok szerzetes! – heveskedett.

- Bármelyiknél lepasszolhatunk a környéken… - jegyezte meg velősen Karasu. Rei erre nagyon dühös lett. Egészen elvörösödött, mint egy vulkán, ami készül kitörni.

- Rei, nyugodj meg!  – szóltam rá. – Magammal viszlek.

Mindketten csodálkozva néztek rám, hogy igen könnyen beadtam a derekam.

- Magadnál vagy Ranmaru? – kezdte Karasu. – Hiszen ez egy gyerek! És lány!

- Ugye tudod, Karasu, hogy a kettő közül egyik sem érv…

Rei elégedetten mosolygott, majd a nyakamba ugrott, de olyan lendülettel, hogy kis híján hátraborultam vele, de nem mondott semmit. Tudta, hogy ezzel törlesztek.

- És miért hozod magaddal? – kérdezte Karasu, aki viszont nem tudott az okokról.

- Tartozom neki. – feleltem. – Az életemmel.

Bosszúsan dünnyögött valamit, de végül ő is beleegyezett.

- De jobb, ha felkötöd a narancssárga lepled, kölyök! Nem lesz sétagalopp! – fenyegetőzött.

- Hai! – Rei csak mosolygott és haptákba vágta magát. Tényleg nagyon lelkes volt.

- Viszont… azt még meséld már el, Karasu, hogy ki volt Hana apja. – vetettem fel újból a témát.

- Nem tudjuk. – felelte vállvonogatva. – Miharu-sama nem árulta el.

- Értem… Még valami… - folytattam, mert már készült felállni és otthagyni minket a tornácon. – Hány éves vagy?

- Találd ki! – mondta nevetve. – Szimatolj, kutyuli!

- Huszonnégy? – kérdeztem rá, amikor készült elmenni.

- Hm… - megállt és egy kicsit jobbra döntve a fejét vizslatott. – Miért kérded, ha úgyis tudod?

- Csak biztos akartam lenni. – feleltem, s én is felálltam. – Lesz valami reggeli?

- Hiába szabadultál meg a copfodtól, a gyomrod egy elkényeztetett szamurájé! - jött a gúnyos válasz.

- Majd én készítek valamit. – mondta Rei.

- Pompás! – felelte Karasu. – Legalább valami hasznodat is vesszük. De ehető legyen! – fenyegetőzött. Rei válaszul haragosan ráöltötte a nyelvét.

- Mint apa és lánya… - állapítottam meg. Több se kellett, most már ellenem fordították haragjukat. – Jól van, jól van! Le ne nyeljetek keresztbe… - és bementünk a szentélybe.



[1] wakizashi: a japán katana kard mellett viselt rövidebb, hosszúkésszerű fegyver. (ejtsd: vákidzási)

[2] A Miharu nevet a szép és a tavasz kanjijával írják.

[3] A Yamamoto Saiko név a hegy, eredet, tehetség és gyermek kanjikkal írandók.

[4] A kunoichi jelentése ninjanő (ejtsd: kunoicsi).

[5] o-tera: buddhista templom.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.