Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az igazság útja, avagy kiből lesz a kis róka? 1.

2011.03.12

Az irodámban ültem és meglehetősen nagy, kerek szemeket meresztettem az ügyfeleimre.

- Eszem a masszát! Megeszem… - mondogatta a tinédzserkorú fiú, miközben fel-alájárkált a szobában. – Megeszem a masszát! Te is eszel? – a kérdést igazából senkihez nem címezte, legalábbis a szobában lévő valós személyekhez bizonyosan nem. Aztán pakolni kezdett. A könyveimet az egyik polcról a másikra pakolta, és sikerült neki, annak ellenére, hogy ez néha még nekem is kihívás.

- Kérem, ne haragudjon, Miss Anne! – mentegetőzött az idős hölgy.

- Ugyan, semmi probléma! – mondtam vidáman. – Ha én rakok rendet, sosem találok meg semmit, hátha majd most igen. - az asszony megkönnyebbülten mosolygott vissza rám.

- És mennyivel tartozunk önnek, Miss Anne? – tért vissza a tárgyhoz.

- Először is, ha ne adj’ Isten nem járunk sikerrel, akkor semmivel. – feleltem.

- De hát… - kezdett szabadkozni az idős asszony.

- Ha sikerrel járunk, és ebben reménykedjünk, akkor pedig… lássuk csak… 30 dollár.

- Mármint órabérként? – kérdezte kétségbeesetten az asszony.

- Jaj, dehogy! Összesen! – feleltem.

- De hát…? Hogyhogy? – kérdezett vissza értetlenül, és idegesen fészkelődni kezdett a székben szemben velem.

- Asszonyom. Ügyvéd vagyok ugyan, de nem vérszívó. – feleltem. – Eszem ágában sincs megkopasztani olyan embereket, akiket a jó Isten így is elég nagy megpróbáltatások elé állított.

- Ön vallásos? – kérdezte az asszony.

- Hát… nem vagyok templomba járó típus… és… magam sem tudom, mit feleljek, amikor felteszik ezt a kérdést. Annyi bizonyos, hogy hiszek az Isten létezésében, és keresztény vagyok, mert elfogadom Jézust is. De én a középkori állapotokban maradtam meg, mert az egyházszakadást nem fogadom el. Nekem minden keresztény egy.

- Egyházszakadás? – nézett rám kérdőn az asszony.

- Igen. 1054-ben történt, hogy a nyugati és a keleti egyház kettévált. Így lettek görög és római katolikusok. Jóval később, a 15. században meginduló törekvések nyomán, a 16. században, tehát az 1500-as években alakulnak ki a különböző reformirányzatok, mint az evangélikusok, reformátusok, de az anglikánok is ekkor válnak ki az anyaegyházból. De ennyit a vallástörténetről.

- Ön talán történész is? – kérdezett az idős hölgy. A fiú még mindig lázasan pakolt.

- Igen, elvégeztem azt is. De… abból megélni legfeljebb az tud, aki a rajongásig szereti. Én… nem.

- Hmm… - nyugtázta a hallottakat az asszony.

- Akkor 30. Hálásan köszönjük. – felállt a székéből, majd a kezét nyújtotta, én szintén, és fogadtam.

- Igazán nincs mit! –feleltem. – Reméljük a legjobbakat. Igyekezni fogok! – biztosítottam. Az asszony kiterelte a fiút, aki épp végzett is a pakolással, így könnyen engedett a nógatásnak.

- Viszlát! Szia! – köszöntem el tőlük, majd bezártam utánuk az ajtót.

- Huh… mára ennyi. – jelentettem ki magamnak, és nekidőltem az ajtónak, majd nagyot sóhajtottam. Az irodám egyben a lakásom is. Nincs pénzem külön helyet bérelni, így a nappalit alakítottam át. Egy íróasztal, illetve székek, könyvespolcok és dossziék garmada. A nappali-irodából nyílik a hálószobám. Ezt ügyfélfogadáskor persze gondosan kulcsra zárom. A hálóból nyílik a fürdőszoba. A mellékhelység szerencsére külön van, így azt a kuncsaftok használhatják, és persze a konyhából kaphatnak vizet. Mást nem, mivel magam sem iszok mást.

- A mai este végre tiszta! – rossz szokásom, hogy magamban beszélek. Na, jó, inkább mondjuk úgy, hogy hangosan gondolkodom. De legalább sosem mások előtt teszem.

– Épp megfelelő egy csendes, magányos, meditatív sétára… meg sem tudom mondani az idejét, amikor utoljára időt szakítottam ilyesmire…

Sok a munkám, elfoglalt életemben kevés idő jut a számomra igazán fontos dolgoknak. A hálószobámban bekapcsoltam a TV-t. Tudom, hogy nem környezetbarát dolog, de lássuk be, nem a legbiztonságosabb környéken lakok, így aztán kénytelen vagyok azt a látszatot kelteni, hogy itthon vagyok, vagy legalábbis nagyon kicsi időre mentem el otthonról. Bezártam az ajtóm mindhárom biztonsági zárát, és halkan leosontam az 5. emeletről. Amikor kiértem az utcára, kissé megkönnyebbültem. Egyrészt már nem kellett lopakodnom, másrészt végre kikapcsolhattam az agyam. Egy nyüzsgő úton mentem végig, mindenhol neonreklámok cikáztak, a kirakatok is villództak, az ember belevakulna, de már hozzászokott.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.