Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Nihon Kaisha (Japán cég) 1.

2011.03.12

Megkezdődött a tárgyalás a japán féllel. Hárman voltak csupán, de igazi kemény diók, legalábbis nekünk. Kissé megalázónak éreztem a küldöttség számát, s ezt el is mondtam a cég külső kapcsolatok igazgatójának, de ő nyugalomra intett, holott ő maga egyre idegesebb lett:

- Ne aggódjon! Tisztában vagyok magam is a helyzettel. Ötször tárgyaltam már velük, de mindig kifogtak rajtam. Ma azonban nem érdekel, bárhogy aláznak is meg! Egyszerűen el kell érnünk, hogy megkössük azt a szerződést… bármi áron!

- Bármi áron? – kérdeztem vissza. A főnök nagyon sötét tekintetű volt aznap. Magas termetű, középkorú férfi, sötétbarna, enyhén őszülő hajjal, kék szemekkel, kicsi pocakkal. Szürke öltönyében is vészjósló volt, legalábbis nekem, de Nakamura, Yamamoto és Wada nem így látták. Az volt a benyomásom, hogy kifejezetten szerencsétlennek látnak minket.

- Uram, úgy gondolom, hogy nekünk is csak három főt kellene felvonultatni… azaz négyet.

- Mire gondol, Ozora kisasszony? – kérdezte Szentesi úr, de a szemét egy percre sem vette le az ellenségről. - Miért éppen négy?

- A japánok nem kedvelik a négyes számot… az egyik kiejtése: shi és az halált is jelent, de nem is ez a lényeg, mert ez a shi bujtatott shi lenne.

- Bujtatott? – egy pillantást vetett rám, aztán újból a csatamező túloldalára nézett.

- Igen. Itt lenne Ön, aztán Lechner asszony a gyártás-fejlesztésről és Kovács úr a marketingesektől. Lechner asszonyé és Kovács úré nem a legmagasabb pozíciók, de fontosak. És ön lenne az irányító… - a főnök egyre nagyobb érdeklődést mutatott a tervem iránt és kezdett rám figyelni. – Ne nézzen engem, uram, mert rám vonja a figyelmüket. Bocsásson meg, én lennék a bujtatott shi, ezért jobb, ha észrevétlen maradok. – majd jó hangosan hozzátettem. – Kér esetleg egy kávét vagy TEÁT, uram? Az bizonyosan jól esne Önnek… - a teát szándékosan nyomatékosítottam, mert így érthetővé válik a téma. Majd félrevontam a tárgyaló kisasztalához, ahol az üdítők vannak, úgy folytattam:

- Tehát Önök tárgyalnak angolul, én pedig járkálok, kínálok, stb. Egyrészt figyelem őket, a gesztusaikat, a mimikájukat, másrészt, ha bármit mondanak japánul, azt lefülelem.

- Kisasszony, Ön ért japánul? – csodálkozott a főnök.

- Igen, uram.

- És miért nem mondta ezt korábban??? Hogy titkolhatott el egy ilyen fontos dolgot?

- Uram, amióta itt vagyok, most először tárgyal japán partnerekkel. Hát most szóltam.

- Ilyen rövid ideje van itt? – csodálkozott.

- Még nincs fél éve, uram.

- Hmm… - nyugtázta. – Rendben. A maga tervét fogjuk követni, hiszen nincs veszteni valónk.

- A lényeg, hogy meg kell adni nekik a kötelező tiszteletet, mert ha nem, az modortalanság. Viszont semmilyen érzelem nem lehet az arcunkon, csak mosoly. Ezért is gondoltam Lechner asszonyra és Kovács úrra, hiszen mindketten kemény emberek, és nem könnyű őket megijeszteni. De a túlzott magabiztosság sem jó, csak nyugodtan, higgadtan kell viselkedni. – aztán észbe kaptam. – Bocsásson meg, uram, nem akartam kioktatni Önt vagy bárki mást!

- Ozora kisasszony! Ha ez bejön, elő is léptetem… – és barátságosan a vállamra tette a kezét. – Most talán sikerül megszorongatni a töküket… - a főnök szemében megcsillant a remény.

- Uram, csak még egy dolog. Mindig maradjon higgadt és nyugodt. Legyen olyan érzés Önben, hogy a tudatában van egy tó, aminek a vizét még a szellő sem rezzenti meg. Teljesen sima a felszíne…

- Egy tó…? Ez valami japán dolog?

- Igen, japán dolog. Kicsit japánná kell válnunk, hogy legyőzzük őket. – magyarázkodtam. - Meg kell értenünk a gondolkodásmódjukat, hogy kezelni tudjuk, nem igaz? Tehát egy tó. És a víztükre teljesen sima. Ha bármi érzelem éri, jusson az eszébe, hogy ennek a tónak rezzenéstelennek kell maradnia, tehát Önnek is. Ez a tó az Ön nyugalma, amit senki, így a japánok sem zavarhatnak meg. És nem is lehetnek rá képesek. Senki. Ha feldühítik Önt, nyertek, ha valamivel megörvendeztetik Önt, például hízelegnek, nyertek.

- Ez elég nehéznek tűnik… - ráncolta a főnök a homlokát.

- Az is. De gondoljon a célra, és arra, hogy csak néhány órát kell kibírni, ami ha jól sikerül, igen gyümölcsöző lesz.

- Hmm…

- Kérem, igyon egy teát…

- Ja, igen. – és átvette tőlem a poharat. – Máris sokkal jobban érzem magam.

Ekkor azonban én sokkal kevésbé éreztem jól magam, ugyanis olyan érzésem támadt, mintha kést szúrtak volna a hátamba. Azonnal megfordultam, és egy éles tekintet meredt rám. Wada volt az. Ekkor tudtam, hogy máris lelepleződtem.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.