Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Nihon Kaisha (Japán cég) 3.

2011.03.12

Az ajánlat jobb lett, mint vártuk, bár nem vagyunk a célban. Távolról sem. De volt még időnk, ezért esélyünk is. Azonban…

- Főnök! – szóltam Szentesi után, és futva utolértem. – Ez nem lesz jó.

- Micsoda? Ne vicceljen, ezek hárman mind magába habarodtak! Ez nagyon jó!

- Uram, nem habarodtak belém, véletlenül sem. És… nekem a hétvégére szabadságot ígért, hogy meglátogathassam a szüleimet, emlékszik?

- Ozora! Nem hagyhat itt minket! Maga nélkül vége! – esett kétségbe a főnök. – Figyeljen, tudja mit? Egyezzünk meg! Ha itt marad, és ez meglesz az üzlet, kap egy… azaz inkább KÉT HÉT FIZETETT szabadságot. – és még az ujjával is mutatta a kettes számot. - Ha nem lesz meg, akkor is megkapja a hétvégéjét. Nos?

- Rendben. – egyeztem bele, hiszen úgy sincs választásom. A főnök viszont egyenesen ragyogott. Valószínűleg én lehettem az ász a paklijában, vagy ilyesmi. Ennek csupán azért nem örültem, mert nem volt igaz. Valamiért nagyon rossz érzésem volt. Sőt, igazából féltem. Mindhárom japántól, és Nakamurától egyre jobban, mint Wadától.

*

Borzasztó rossz éjszakám volt. Köztudottan jó alvó vagyok, mert felőlem ágyút is sütögethetnek mellettem, arra sem ébredek fel. A mostani este viszont majdnem végig éberen telt el. Minden neszre felébredtem és olyan érzésem volt, mintha figyelnének. Kisvártatva be is vallottam magamnak: meg vagyok győződve róla, hogy figyeltek… és szerintem Wada volt az.

- Mégis mi a vihart akar ez? – töprengtem magamban. - És ma újra itt lesznek, én pedig nem akarok velük találkozni, pedig muszáj lesz. – fel-alájárkáltam. - Nem szabad erre gondolnod! – bíztattam magam. – Higgadj le! Tó… nyugalom, csend…

Nem kellett egy perc sem, és szívinfarktus közeli állapotba kerültem, mert hírtelen Wadát pillantottam meg, és úgy éreztem, képes az agyamba férkőzni, belelátni és nevet rajtam.

- Nyúzott vagy. – mondta Wada, ahogy elment mellettem, magyarul. Ez a mondat belém nyilallt. Már csak azért is, mert igazolódni látszott az összeesküvés-elméletekhez hasonló gondolatom Wadáról.

Wada Akira. 33 éves férfi, aki egy fejjel magasabb nálam. Ez a japánok közt már egész jó, mert én 171 cm vagyok. Hosszú fekete haját lazán összekötve hordja. Vékony, tornász alkat, látszik, hogy sportol. Lehet, hogy ninja?

            Amikor bementem a tárgyalóba Wada egy pohár ásványvizet öntött magának a kisasztalkánál. Odamentem hozzá, és lesz, ami lesz alapon megszólítottam:

- Miért titkolja, hogy tud magyarul?

- Miért magázol? Hiszen kollégák vagyunk… - és nevetett.

- Kollégák? – értetlenkedtem.

- Kém vagyok én is. – mondta ő.

- Ettől még nem vagyunk kollégák. – ellenkeztem.

- Na, jó, de kiknek a fő foglalkozása az ilyesmi? – kérdezte Wada. Sejtelmes mosoly ült az arcán és gyilkolási vágy.

- Shino…[1] - de szerencsére nem fejeztem be a szót, mert épp akkor jött oda Nakamura is.

- Aa, Ozora-san, ogenki desu ka?[2] – kérdezte laza, kötetlen stílusban.

- Hai, genki desu, okagesamade.[3] Wada-san nagyon kedvesen felajánlotta, hogy kinyit nekem egy ásványvizes palackot. – mondtam immár angolul, mire Wada el is vett egyet és kinyitotta, sőt még öntött is.

- Wada-san wa totemo shinsetsuna hito desu ne?[4] – jelentette ki mosolyogva Nakamura, bár biztos voltam benne, hogy nem így gondolja.

- Sou desu. – nyugtáztam a kijelentését udvariasan. - Ano, Nakamura-san… -szólítottam meg a távozni készülő japánt.

- Hai? – fordult vissza készségesen.

- Nomimono wo, douzo![5]  - próbáltam figyelmes lenni hozzá, de a japán nyelvet a legkezdetlegesebben használva, és az innivalók felé mutattam.

- Aa, iie, arigatou gozaimasu.[6] – utasított vissza udvariasan, majd elment.

- Hmm… - dünnyögött Wada.

- Mi az?

- Semmi…

Erre nem feleltem, otthagytam. Nem sok egyebet tehettem, hiszen válaszolni úgy sem fog.

- Ozora-san! – szólított meg Yamamoto. – Ogenki desu ka?[7]

- Genki desu. Okagesamade.[8] Yamamoto-san wa ogenki desu ka?

- Okagesamade. – felelte. – Nos, akkor kezdjük is el…

Egy újabb tárgyalás vette kezdetét. Ez pedig így ment egészen péntekig. Semmi lényeges nem hangzott el. Semmi új, a három japán küldött mégis fáradhatatlanul ülésezett. Péntekre a főnök, is ki volt már akadva ettől, de én bíztattam:

- Legyen türelemmel, uram, mert biztosan csak a türelmünket teszik próbára.

- Gondolja?

- Igen. Bár, az is könnyen meglehet, hogy csak szórakoznak. Uram, kérem, meséljen a korábbi találkozókról.

- Nos, 5 éve az első küldöttség ötfős volt. Azonban, miután visszatértek Japánba hárman meghaltak közülük. Csak az itt látható urak maradtak életben, az úriember, akiről pedig feltételezzük, hogy ért magyarul, utána csatlakozott.

- Hogyan haltak meg?

- Autóbaleset, öngyilkosság és fugu.

- Fugu? – döbbentem meg. - Akkor az gyors volt. De egyiknél sem gyanakodtak gyilkosságra?

- Nem, miért?

- Nem is tudom… - feleltem. – Olyan gyanúsak… de, ne is törődjön velem. Biztos paranoiás vagyok.



[1] shinobi = ninja

[2] Á, Ozora kisasszony, hogy van?

[3] Igen, jól vagyok, hála Istennek. (Szószerinti fordítás, udvariassági formula.)

[4] Wada úr egy nagyon figyelmes ember, ugye?

[5] Kér innivalót?

[6] Á, nem, köszönöm szépen.

[7] Hogy van?

[8] Jól, hála Istennek. (Szószerinti fordítás, udvariassági formula.)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.