Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Nihon Kaisha (Japán cég) 4.

2011.03.12

Péntek reggel is úgy ébredtem, mielőtt útnak indultunk volna, hogy éreztem az egyik japán jelenlétét. Azonban a hét folyamán arra a megállapításra jutottam, hogy nem minden alkalommal Wada tart szemmel. Úgy véltem, mindhárman figyelnek valamilyen felosztás alapján. Ez meglehetősen képtelen gondolat volt – még saját magamnak is -, így aztán senkinek nem mertem beszélni róla. Viszont határozottan fenyegetve éreztem magam. Így aztán reggel elhatároztam, hogy megkeresem a Denshomat. Ez egy olyan füzetke, amit annakidején a Bujinkanban kaptam, és különböző alaptechnikák leírásai szerepelnek benne. Csakhogy eltűnt. Nem volt a helyén. A paranoiám egyre erősödött, ezért megnéztem, megvan-e a 8 kyuus vizsgámat igazoló oklevelem, amit egyenesen Japánból kaptam. Felforgattam a polcomat, benéztem mögé is. Megnéztem a fiókjaimat. Sehol sem volt. Ekkor csengettek. Odamentem az ajtóhoz, és a kukucskálón kinéztem, de Wada már meg is előzött:

- Én vagyok az. Tudom, hogy ott vagy, úgyhogy engedj be.

- Mégis miért engedjelek be?

- Mert késésben vagy. A főnököd, Szentesi és Nakamura küldött el érted.

- Késésben? – ekkor az órámra néztem. 10 óra volt, pedig 9-re volt megbeszélve a találkozó a cégnél. – Oh, Istenem! – kiáltottam fel.

- Na, látod? – mondta Wada. – Engedj hát be, segítek.

- Nem! Eltűnt néhány holmim, és… - de gyorsan letapasztottam a számat a tenyeremmel. Így is túl sokat kotyogtam.

- Eltűnt? Micsoda tűnt el? – kérdezte reflexből. – Áh, szóval azt hiszed, én voltam… - és nevetett.

- Ki más?! – fakadtam ki. – Hiszen te mondtad, hogy mi… vagy… És érdekes módon épp azok a holmijaim tűntek el…

- Na, jó, engedj be!

- Dehogy engedlek!

Wada ekkor sóhajtott egyet, matatott valamit a kilincsnél, és aztán az ajtóm kinyílt. Én pedig egy szál pizsamában és köntösben, tátott szájjal bámultam a belépő Wadára.

- Hát tényleg te voltál?!

- Nem, nem én voltam.

- De hát…

- Attól, hogy képes vagyok rá, nem jelenti azt, hogy tényleg én voltam!!! – förmedt rám dühösen. – Öltözz fel! Amúgy mid tűnt el?

- A shurikenjeim[1], a 8 kyuus oklevelem és a Denshom…

- Értem… - mondta, és félrenézett.

- Te tudod, hogy ki volt, ugye? – vallattam. – Yamamoto? Vagy talán inkább Nakamura?

Az arca azonban rezzenéstelen maradt. Nem árulja el. De úgyis tudtam, hogy egyikük volt. Mondania sem kellett.

- Jól van… - mondtam végül. – Egy perc és itt vagyok. – A hálószobámba mentem, aztán a fürdőszobába, aztán megint vissza. Arcot és fogat mostam, majd felvettem a szürke szövetnadrágomat és lila rövid ujjú garbómat, amit tegnap készítettem elő. A bőröndömet is elkészítettem már, tehát tényleg egy perc volt az egész.

- Mehetünk.

- Végre…

Azzal kilépett az ajtómon.

- Előbb hozd rendbe a záramat.

- Nincs semmi baja.

- Hogyan? – döbbentem le. – Akkor hogy jöttél be?

- Kulccsal. – felelte Wada egykedvűen.

- Honnan szerezted?

- Sore wa himitsu desu.[2]

- Jó, akkor ha himitsu, vidd a csomagom! – dúltam-fúltam, de akkor sem tudtam mit tenni. Egy ninja nem beszél, bár nem is dühösködik, én pedig szemlátomást az voltam. Wada átvette a bőröndöm, én bezártam az ajtómat, és elindultunk.

- Ez a bőrönd egyáltalán nem nehéz. Ninja létedre ennyivel megbirkózhatnál. – kekeckedett.

- Ha nem nehéz, neked is meg kell birkóznod vele, és én egyébként sem vagyok ninja. Hiszen az csak 5 dantól lehetnék, vagy tévedek?

- Az formaság. Nem vagy harcos, ez tény, viszont ninjább vagy némely 5 danosnál. A megérzéseid például kiválóak, és ez nagyon fontos. Harcolni bármikor megtanulhatsz, bár gyerekkorban lehet tökélyre fejleszteni, szóval már sosem lesz az igazi, de…

- Mitől eredt meg így a nyelved?

- Attól, hogy nagyon izgatott vagyok.

- És miért vagy izgatott.

- Hmm… mert végre eljött az idő.

- Minek az ideje?

- Hogy leteszteljelek.

- Micsoda? Engem??? Mi a francnak??? – döbbentem meg. Épp kiértünk a kapun és kiléptünk az utcára. A nap ragyogóan sütött, és árnyékolnom kellett a kezemmel, hogy lássak.

- Túl érzékeny a szemed. – vonta le a nyilvánvaló konklúziót Wada.

- Nem mondod… - gúnyolódtam.

- De gondolom éles a látásod.

- Igen, mondhatjuk.

- Szeretsz kutatni.

- Elég!

- Tehát igazam van. – jelentette ki. – Ennek ellenére felületes vagy. Miért?

- Nem tudom.

- Mit szólnál, ha én azt mondanám, hogy tudom?

- Az attól függ.

- Mitől?

De erre nem válaszoltam.

- Attól, hogy elárulom-e vagy sem, nem igaz? – kérdezte nevetve, de én erre sem válaszoltam. Persze, hogy igaz. Mi hasznom az ő tudásából, ha én nem tudom hasznosítani? Semmi. Nem is kérdés.

Közben betette a bőröndömet a várakozó taxiba, beszálltunk, és elindultunk a cég felé.



[1] Shuriken: a ninják tipikus fegyverei, a dobócsillagok. Lehetnek egy, kettő, három, négy és hatágúak, de több fajtája is lehet. (ejtsd: süriken)

[2] Az titok.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.