Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Puszták-hegyek királya 6.

2011.03.12

Illász a dühtől és a kétségbeeséstől vörös arccal indult vissza a táborukhoz. El sem tudta képzelni, mivel vegye rá Hollust a karavánútra. Hollus igyekezett, hogy előbb érkezzen vissza, mint Illász, hogy az ne foghasson gyanút. Majd megölte a kíváncsiság, vajon milyen titka lehet Illásznak. Azt sejtette, hogy a testével kapcsolatos dologról lehet szó, hiszen, sosem fürdött vele még Illász, pontosabban senkivel sem. Mindig egyedül, mintha szégyellne valamit. Azt gondolta, hogy van valamilyen nagy sebe, forradása, amit talán szégyell vagy talán a „férfiassága” kicsi, vagy történt vele valami. Ettől merészebb gondolatok azonban nem jártak a fejében. Nem is firtatta, csakhogy ettől az eseménytől olthatatlan kíváncsiság kerítette hatalmába. Mindenvágya az volt, hogy megtudja, mi Illász titka. Ezért aztán, amikor Illász visszatért a táborukhoz, és előadta, hogy a karaván szolgálatába érdemes lenne beállni, mert annyi pénzt kapnának, hogy egy jó ideig nem kellene senki másnak katonáskodniuk, Hollus igent mondott. Azért kicsit ellenkezett, hogy de itt milyen jó, mert minden olyan békés, és minek az a pénz, de nem noszogtatta túl sokáig magát.

            Így hát másnap reggel mindketten a karavánnal nyugatra indultak. A kereskedő maga egy gyaloghintóban utazott, mert szívós kis ember létére nem nagyon bírta a Nap fényét. Rebesgették is a háta mögött, hogy az öreg az éjszaka szülötte, azért nem állhatja az erősebb fényt. Illász és Hollus a létező összes pletykát megtudta mindjárt az elindulásuk napján. Aztán, amikor valaki elmondta a többieknek, hogy ezek is „démonok”, többet nem szólt senki hozzájuk.

            Teltek, múltak a napok, a karaván egyre közeledett ahhoz a városhoz, ahol Delin élt azelőtt. Egyre nyugtalanabb lett, s erre Hollus is felfigyelt, ő pedig egyre izgatottabb lett. Tudta, hamarosan fény derülhet a nagy titokra. Egyik alkalommal Hollus látta Illászt kimenni a vén kereskedő sátrából. Tudta, Illászt már nagyon szorongatja a hurok a nyakán, ezért ő maga is lépésre szánta magát. Illász látogatása napján a kereskedőnél még nem akart megjelenni, nehogy Illász gyanút fogjon, de az ez utáni estén Hollus is elment a vénemberhez.

- Kereskedő uram! –kezdte előbb kissé hízelegve. – Tudja-e, hogy nem véletlenül vagyok itt?

- Mire céloz, farkas démon? – kérdezett vissza a kereskedő.

- Sem most ide és sem a karavánnal nem a pénz miatt jöttem. – folytatta Hollus.

- Vagy úgy… - vágott a szavába a kereskedő. – Te Illász titkára vagy kíváncsi. Nagy árat fizetett nekem a hallgatásomért, szóval, ha te beszéltetni akarsz, neked is nagyot kell. Ez így tisztességes… - vigyorgott a vén kereskedő.

- Nem fizetek én neked egy vasat sem, vénember! – mondta Hollus és egy ugrással a vénember mögött termett. – Örülj, ha meghagyom az életedet! Felelj! Mit titkol előlem Illász?

- Nem árulom el. – felelte a kereskedő. – Vén vagyok, és a pénzt mindennél jobban szeretem, ha megölsz, sem mondom el neked, ha nem fizetsz.

- Már pedig nekem egy vasam sincs. –felelte Hollus.

- Akkor add nekem azt, amit a karaván kíséretéért keresnél tőlem. –mondta sunyin a vénember.

- Dehogy adom! Inkább magam kihúzom Illászból, minthogy teljesen ingyen védjük neked a karavánt! –csattant fel Hollus. – Mert gondolom a hallgatásodért ő a saját bérét fizeti neked…

- Vág az eszed fiam. De ha nem akarod, hogy Illász megtudja, hogy te tudsz arról, hogy neki titka van, akkor fizess!

- Még mit nem, vénember! Tőlem nyugodtan megmondhatod neki. – azzal otthagyta a kereskedőt a sátrában.

            Hollus el sem tudta képzelni, mit titkol előle Illász, de már nagyon fúrta az oldalát a kíváncsiság. El is határozta, megkérdezi Illászt a dologról. Megkéri, mondja el neki, hiszen ők már jó barátok lettek, és ő sem titkol semmit előle. Annyi mindenen keresztülmentek már együtt, bármit megért majd neki. Nagyjából fél úton járhatott, amikor annál a kisebb folyócskánál akart épp átkelni, ami épp félúton húzódik a karaván és az ő táborhelyük közt. Amikor kilépett a bokrok közül a partra, megpillantott egy fürdőző leányt. Nyomban visszaugrott a bokrok közé, és leskelődésre fogta a dolgot. A lány arcát nem tudta pontosan kivenni, mert végig háttal volt neki, és csupán ha oldalra fordult látott belőle valamicskét. Mindenesetre roppant csinosnak találta őt, és azt gondolta, ha majd felöltözik, megszólítja, annyira megtetszett neki.

            Elképesztő döbbenet ült a lelkére, amikor meglátta felöltözni a lányt. Ez a lány ugyanis Illász ruháit vette fel. Az elképedt Hollus most előjött rejtekéből, és a nevén nevezte barátját, a szépséges fürdőző leányt:

- Illász! – kiáltotta Hollus. A lány megfordult, és teljesen elfehéredett, amikor meglátta, ki áll ott az erdőszélen. Hátrált, de annyira kiment az erő a lábaiból a történtek miatt, hogy elbotlott és elesett.

- Hollus… - sóhajtotta Illász. – Jaj, Istenem… miért?

- Te kérded, hogy miért?! – mordult rá Hollus. – Mégis hogy gondoltad ezt? Azt hittem, barátok vagyunk! – s két ugrással a túlparton termett. Illász felé tartott, de a lány teljesen megrémült, felpattant és bevetette magát az erdőbe. Hollus szemöldökét ráncolva nézett utána. Visszaindult a táborukhoz, de nem vette üldözőbe a lányt. Úgy sincs mit mondaniuk egymásnak. Mire visszaért, látta, hogy a lány összeszedte a holmijait és elment. Számított erre, nem lepte meg. Nem is akarta látni Illászt. Úgy érezte, elárulta. Másnap visszament a vén kereskedőhöz.

- Vénember! Most már tudom a titkot. – mondta. – Kérem a fizetségünket! Illászét és az enyémet is. Már csak fél napra vagy a városodtól, nem lesz baj, de mi most elmegyünk.

- Hm… - dünnyögött a vén kereskedő. – A tiedet odaadom, de Delinét nem. Vele megállapodtam. Ebből nem engedek, ha megölsz sem. Máskülönben a szülein fogom behajtani. Már így is elnéztem neki a szökését…

Azzal egy ládához fordult, ahonnan kivett egy szütyőt, majd Hollushoz dobta.

- Meg is számolhatod. – mondta az öreg kereskedő.

- Nem hinném, hogy mernél az életeddel játszadozni, még ha most úgy is teszel. – felelte Hollus, azzal elindult kifelé.

- Szemrevaló nő, nem igaz? –szólt utána az öreg, s Hollus megtorpant. – Ha nem szökött volna meg, felszabadítom és elveszem…

            Hollus visszament a táborhelyére, s legnagyobb meglepetésére egy üzenetet talált ott Delintől.

 

Tudom, mennyire megdöbbentett a titkom. Bocsáss meg nekem érte, de nem maradhattunk volna együtt, ha felfedem előtted. Nem akartalak becsapni téged, nem ez volt a szándékom. Ha együtt tudsz harcolni még velem, akkor keress meg. Ha nem, azt is megértem. Én azonban ma éjjel tovább indulok. Illász

 

Hollusnak elképzelése sem volt, mit tegyen most. Van egy napja, hogy eldöntse, Illásszal akar-e maradni, annak ellenére, hogy ő nő. Jó harcos, de nem tud úgy nézni rá, mint azelőtt. Pláne, hogy meglátta őt úgy, hogy csak a habok takarták. Másra sem tud gondolni azóta, hogy látta őt. Mindig is harcos feleséget szeretett volna, de vajon együtt tudnak-e működni ezután is, úgy ahogy régen? Teljesen megzavarodott. Szíve mélyén szerette volna megkeresni Illászt, de nem merte.

            Delin sokáig várt rá. Már jócskán sötét volt, amikor könnyek közt tudomásul vette, hogy Hollusnak nincs rá szüksége. Fölült hát lovára, és elindult újból keletnek. Út közben elhatározta, hogy senkivel nem fog többet megbarátkozni. Csakis egyedül lesz, és senki többet ne háborgassa őt. Elhatározta, a legjobb az lesz, ha inkább visszatér északra. Ott békén hagyták őt, és nem kérdeztek semmit tőle. Így aztán lovával inkább arra vette az irányt.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.